Mivel ez a rész "veszélyes" információkat tartalmaz, az elejére egy kis bevezetőt is szánok. Veszélyes azért, mert konkrét dolgokról lesz benne szó, amelyeken jó alaposan hajba lehet kapni. Éppen ezért előre szólok: nem biztos, hogy nagyon tankönyvszerű, tökéletes dolgok lesznek benne, csak néhány ötletem ami nekem nagyon tetszett, és hasznosnak bizonyult. Technikai útmutatásokat tartalmazó könyvekkel tele vannak a boltok, ezért inkább a saját - lehet, kicsit elvadult - hozzáállásomról írok. Valószínűleg minden második mondatom teljesen triviális lesz, de nem baj, ugyanis olyan alapelvek jutnak eszembe, amelyek betartása nekem jelent kihívást. Akinek mindez teljesen természetes, az egyszerűen jobban él, mint én.
Mindenekelőtt a figyelmeztetés: az összes technika, vallás, filozófia számomra az ételhez hasonlít. Igazán akkor hasznos, ha nem csak rágom és rágom a végtelenségig, hanem megrágom, lenyelem és újat harapok. Nem érdemes egyetlen vallási tételt, "nagyon bölcs gondolatot" ismételgetni magamban, hanem végiggondolni, aztán hagyni, hogy hasson és másikat keresni. Ennek ellenére természetesen lehet az embernek kedvenc étele, és lehet olyan is, amelyet nem bír lenyelni - ennek ellenére azok, akik éppen azt szeretik, nem feltétlenül rosszak, buták - egyszerűen más az ízlésük. Ezért válogatok össze mindenféle területről dolgokat.
Az ember fizikai teste egy csodálatos szerkezet, egyetlen hibával: túl jól működik, ezért aztán ezt tartjuk természetes állapotnak, és vérig sértődünk vagy megrémülünk, ha nem pont úgy működik, ahogyan szeretnénk. Olyan környezetben élek, amely hihetetlen távol van attól az állapottól, amelyben kialakult, így aztán valójában a tűréshatárát feszegetem. Mesterséges fénnyel és a képernyő sugárzásával bombázom szemeimet, egyoldalú terheléssel, rossz tartásban végzett munkával rongálom ízületeimet, csontjaimat. Környezetem (levegő, víz, élelem) mesterséges és/vagy mérgező anyagokkal van tele - és akkor még nem szóltam gondolati feszültségeimről... Így aztán nem érdemtelen arról szót ejteni, hogy mit tehetek jó közérzetem érdekében.
Tartozom annyival magamnak, hogy ideírok egy kis figyelmeztetést. Minden technikánál a hangsúlyt a sablon helyett az odafigyelésre helyezem. Nos, természetesen nem véletlen, hogy ennyire nem figyelünk oda saját magunkra, hiszen az előbbiek miatt belső műszerfalunk nem a tökéletes nyugalom, harmónia képét mutatja, hanem figyelmeztető, vészjelző lámpácskái hunyorognak. Ezekre a problémákra nekünk a napi rohanás mellett nincs időnk, inkább másfelé nézve navigálunk el mellettük. Nem egyszerű tehát a feladat, hogy figyeljünk oda magunkra, engem legalábbis fel szokott dúlni, amikor rájövök, hogy mi mindent illene már másként csinálnom (s látod, már megint az óvatoskodó fogalmazás, ami mögött nincs igazi gondolati erő. Szóval ideje másként csinálnom...)
Enni jó. Ezáltal jut szervezetünk olyan energiához, melyet csak környezetéből vehet fel. Az evés tehát testünk, így önmagunk szeretetének kifejezése, de még környezetünk, a világ szeretetének eszköze is lehet.
Nem akarok síkraszállni valamilyen táplálkozási elv mellett, mert úgy gondolom, az elméleti ismeretek addig szükségesek, amíg fel nem épül bennem a számomra egészséges rend. Olvastam néhány könyvet a témában, mindegyik másért lelkesedett és rendkívül meggyőző érveket hozott fel állítása mellett. Én például nem eszem húst - de eszem halat, tojást, néha sok tejet iszom, néha semennyit. Nincs igazi táplálkozási összhang bennem, de még ha lenne is, a módszer egyedül az enyém lenne, nem másé. Olvastam már olyat is, hogy valaki egyáltalán nem evett, ami bár kissé hihetetlen, és nagyon költséghatékony megoldás, mégsem érzem most igazán követendőnek.
Sokkal fontosabbnak érzem a tiszteletadást - bár persze ezt az elvemet sem gyakorlom következetesen, mégis jónak tűnik.
Tiszteletet adhatok a tápláléknak, amelyet elfogyasztok, hiszen valamikor élő volt, most pedig az én életemet segíti. Azt hiszem ez az alapvető ellentmondás a táplálkozással kapcsolatban: valamilyen formában pusztítás, lebontás, halál jár azzal, hogy életben tartom magam. Ezt a folyamatot meg lehet tagadni, olyan "élelmiszeripari termékeket" fogyasztva, amelyek a lehető legtávolabb vannak attól, hogy állatból, halból, növényből készültek, így közösen elfogadott lepel fedi az általunk okozott pusztítást - saját halálfélelmünket palástolva ezzel. Teret enged ugyanakkor a kegyetlenségnek, hiszen úgymond semmi közöm nincs ahhoz, hogy mint csinálnak a csirkével, malaccal, hallal addig, amíg ízlésesen tálalva asztalomra nem kerül. Például még én is rosszul éreztem magam - pedig elég strapabíró vagyok -, amikor egy hideg téli napon láttam egy teherautónyi vágásra szállított sertést - biztosan vágni vitték őket, mert már értéktelenek voltak, a fele megfagyott, mire elhaladtak mellettem. Persze a halakkal ugyanez történik, mire szép, panírozott hasábocskákká válnak.
Persze vannak különleges emberek, akik mondjuk csak lehullott gyümölccsel meg hasonlókkal táplálkoznak, ez nekem jelen helyzetemben nem menne, remélem ők olyan harmóniát teremtenek magukban ezzel, amilyet szép elhatározásuk megérdemel. Általam követhetőnek egy amolyan fél-indián hozzáállást tartok: tiszteletet adni a tápláléknak, amit elfogyasztok. Tudom, hogy életet oltok ki (a megevett almamagból sem lesz már almafa), tartozom annyival magamnak, a világnak, hogy ezt a számlát egyéb híján magatartásommal, világhoz való hozzáállásommal egyenlítem ki. Sokszor hallani, hogy az embernek joga van az állatot megölni, mert magasabb rendű, mint az. Szerintem az ember megölheti és megeheti az állatot, ha éhes, és olyan anyagokra van szüksége, amelyeket csak így tud az adott pillanatban felvenni - viszont önmagát magasabbrendűnek tekinteni nem igazán jogos. Mint minden élőlénynek, neki is van feladata a világban, szintjét egyedül a feladatában való jártassága, eredményei mutatják. Ha ezt tekintem, bizony egy gyári csirke is "csirkébb", mint amilyen emberiek mi vagyunk...
Az étkezés tiszteletadás lehet a testemnek, hogy működik, él, általa jelen lehetek a földön. Az előző mondat a jelen állapotról szólt, ami viszont számomra az emberben (bennem) a legfontosabb, az a lehetőség. Minden nap, minden perc tartogat számomra valamit, egy döntést, egy mondatot, szót, ami egy kicsit jobbá teheti a világot. Az a szerepem, hogy a világ számomra rendelt pontján minél több lehetőséget kihasználjak arra, hogy kicsit több szeretet legyen körülöttem, ezért fontos vagyok, és testem megérdemli a törődést, odafigyelést, jó táplálékot.
Technikai szempontból az étkezés idejét az éhség (néha rendszertelen tényező), az ebédidő (rendszeresség) közötti köztes állapot szabja meg, célszerű mindkettő figyelembe vétele. Merev szabályok megfogalmazása nem mindig jó, inkább egy elfogadható, körülményekhez alkalmazkodó köztes állapot. Persze most ez hülyén hangzik, mert X nem ér rá ilyesmire, vesz vagy hozat egy hamburgert, Y-nak nincs pénze, hogy ilyesmin töprengjen, Z-nek mások szabják meg, mit mikor eszik. Nos, ezzel nem teljesen értek egyet. Túlzottan hozzászoktam én is ahhoz, hogy külső tényezők határozzák meg az értékrendemet, pedig első helyen, azt hiszem, én szerepelek, az előbb említett "lehetőség". Megtehetem, hogy odafigyelek testemre, amivel jobbá tehetem közérzetemet, teherbírásomat. Tudatosan átgondolhatom, kikísérletezhetem, mit, hogyan szeretek hosszú távon - vagy rohanhatok minderről elfeledkezve tovább.
Az étkezés módja pedig... nos, szerintem mindenképpen érdemes elkülöníteni a napi tevékenységtől időben, gondolatban, térben. (Aki ismer engem, tudja, hogy gyakran eszem gondolkodás, olvasás, munka közben, tehát nem vagyok jó példa - remélem csak egyelőre). Ugyanúgy, ahogy a teljes jóga-légzés során, minden részfolyamatnak (légzés előtti szünet, belégzés, benntartás, kifújás) külön hangsúlya van, arányaik és módjuk szerint különböző hatást fejt ki a légzőgyakorlat - ugyanúgy az étkezés előtti csend, táplálkozás, utána való szünet és az emésztés, ürítés teljes körfolyamat, minden részére érdemes odafigyelni.
A megelőző csend felkészíti a testet a táplálék feldolgozására, engem pedig arra, hogy megfelelő "lelkiállapotban" legyek - mellékhatásként pedig ilyen hozzáállással lehetetlen nassolni... Ha vallásos vagy, ne csak szokásból mormold el az áldást, nem kell mindenhol hangosan mondani, de jó belül megteremteni ezt a kicsit emelkedett hangulatot.
Az evés folyamatának kijár az a tisztelet, hogy lassan, az ízeket, a rágást, nyelést figyelve eszem. Ismét - ha jól emlékszem - jóga-gyakorlat, a test-tudat erősítését szolgálja a táplálék útjának követése, ráadásul segít abban, hogy valóban a gyomornak elégséges mennyiséget fogyasszak, ne a nyelvem diktálja a mennyiséget. Az ízekkel kapcsolatban pedig szintén egy kicsit "haszonelvű" a gondolkodásom: az ízek segítenek eldönteni, hogy valóban szükségem van-e azokra az anyagokra, amelyeket a táplálékomban elfogyasztok, vagy sem. Így tud mennyei finom lenni a sajtos kenyér almával - ha éhes is vagyok hozzá. Unottan nem érdemes enni, akkor jobb, ha addig várok, amíg valóban meg nem éhezem.
Az elfogyasztott étel mennyiségétől és minőségétől függően pihenést kíván a szervezettől (jaj de körmönfontan fogalmazok!) - ez lehet, hogy teljesen egyértelmű, de én gyakran adós maradok a következtetés levonásával: ha kevés időm van, aktív akarok maradni evés után, akkor nem érdemes sokat, vagy túl laktatót enni. Mindenesetre érdemes egy kicsit ücsörögni, sétálni kiadós étkezés után, és amikor kialakul az az érzés, hogy most már mehet a nap tovább, akkor térni vissza a munkához. Ha előre tudom, hogy erre nincs idő, akkor jobb tudatosan kevesebbet, könnyebbet fogyasztani.
Az emésztés, ürítés folyamatával általában vagy túl sokat, vagy túl keveset foglalkozom. A táplálék feldolgozása közben keletkező érzések képet nyújtanak emésztőrendszerem állapotáról, érezhetem, mikor mire van igazán szükségem, mikor van ideje esetleg a böjtnek. Az ürítés pedig pont olyan fontos, mint az evés, nélküle nagyon hamar nagyon ducik lennénk. Speciel ha odafigyelek, ilyenkor vigyorogni szoktak a veséim, mert nekik nem az ivás, hanem a kiürülés a kellemes.
A tiszteletet számomra még egy fontos dolog jellemzi: az egyszerűség. Egy tollas bársonykalapot meg lehet lendíteni az etikett által előírt módon hátralépve és meghajolva: ez szép. És van úgy, hogy egy ázott nemezkalap lekerül egy bicskával faragott arcú kemény fejről, eres kéz szorítja mellhez. Kicsit más a kettő. Az étel szerintem nem műalkotás, bár elkészítése lehet művészet. Ha az alkotórészek összeállítását a tudás diktálja, gyógyító, frissítő vagy nyugtató lehet szükség szerint az ebéd, hétköznapi csoda. Viszont amikor a cél a látvány, bonyolultság, fényűzés - nos ez olyan dolog, ami szép, és valahol tiszteletreméltó, viszont vágyam, hogy miattam soha ne csinálják.
Tiszteletadás még az is, ha csak a szükséges mennyiséget készítem és fogyasztom el. Én például szégyellem kidobni vagy romlani hagyni az ételt - ez ellen azonban csak az az eszközöm van, hogy a gyomromat használom szemetesnek: kidobás helyett "bedobom" a többletet. Sebaj, egyszer csak megtanulok pontosan annyit készíteni vagy venni, amennyi kell...
Az elfogyasztott étel mennyiségének és árának van ugyan köze valódi értékéhez, de ez korántsem egyenes arányosság. Szerintem testem tudja, hogy mire van szüksége, és ezt, ha figyelek rá, el is árulja. A megkívánás sokszor ad jó tanácsot, de érdemes tudatosan felügyelni egy kicsit - például ha elcsavarja a fejem egy gyümölcstorta, lehet, hogy jól teszem, ha ellátogatok a zöldségeshez - a nála kapható gyümölcs frissebb, remélhetőleg egészségesebb is. Jó tudni az élelmiszerekről, hogy rendesen meg vannak tömve (persze az "egészségügyi határérték" alatt, vagyis hogy mérgező hatása nem bizonyított) egyéb anyagokkal. Minél inkább hasonlít valami egy illatos, színes kockára, minél könnyebben kezelhető - nos általában annál több mesterséges kulimász van benne (nagy nyugati testvéreink divatja, hogy a náluk már betiltott agyagokat a megsegített területen adják el - hiába, a gazdasági törvények diktálnak) - a gyümölcs bizony romlik, a főzéshez pedig idő kell. Ördögi kör ez, én is sok ilyen "kockát" fogyasztok, mert finom, kéznél van és eláll. Viszont legalább igyekszem megnézni, hogy mi van az ennivalóban, ha lehet, "bio" az, amit eszem. Mellesleg imádom a barna kenyeret, mindenféle magokat, de ennek nem akarok prófétája lenni, tényleg vannak jó "táplálkozós" könyvek. Az ételben levő vegyi cuccokról pedig környezetvédő ismerősöket lehet kérdezni.
Hogyan lehet "környezetszerető" módon táplálkozni? Például azzal, hogy nem eszem többet, jobbat, mint amennyire valóban szükségem van. Az, hogy valamit meg tudok venni (mert megtermeltem a hozzá szükséges pénzt), még nem jelenti azt, hogy meg is kell vennem (legyen az ára vagy a mennyisége miatt). Lehet, hogy a vastagon reklámozott X termék nem jobb, mint az olcsóbb (esetleg hazai termék) Y, csak "imázsa" van, divat megvenni és megenni. Nos, a döntést szívesebben bízom a gyomromra és "zöld" ismerőseimre, mint Miss Csodahölgyre. A mennyiség pedig: szomorúvá tesz, amikor ételt pazarlok, tegyem ezt zabálás vagy kidobás útján: egyre megy.
És nem nagyon illene elfeledkezni a szállításról, tárolásról. Sok okos könyv mondja, hogy ahol élek, születtem - az a terület adja a számomra legmegfelelőbb ételt is. Akit érdekel, utánaolvashat, itt energiákról, harmóniáról szokott szó esni. Egyszerűen az ember eddigi történelmének jelentős részét úgy töltötte, hogy azt ette, amit földje adott, és jellemzően akkor, amikor megkapta. Azok a termények, amiket tárolni tudott (magvak) a természet által is úgy lettek elkészítve, hogy tárolódjanak (pl. a földben). Azután persze számtalan leleményes módot kitalált arra, hogy tartósítson dolgokat, de ne felejtsük el: ő és gyermekei ették meg azt, amit csinált. Ma egyvalami jellemző: aki eddig nekem arról mesélt, hogy élelmiszeripari létesítményben járt, mindig hozzátette, hogy hónapokig nem tudott abból enni, aminek termelését látta. Hát még az, aki a laboratóriumban ellenőrzi, hogy mennyit lehet egy bizonyos anyagból beletenni egy ételbe ahhoz, hogy ne legyen mérgező... persze kérdés, hogy tudja-e valaha is modellezni a szegény felebarátja gyomrát, aki ötféle ételt egymás után elfogyaszt, mindegyikben egy-két kulimász.
Sajnos ide is tartozik a kuka-művészet. Akkor vagyok nyugodt, ha minél hosszabb ideig tart, amíg megtelik a szemetes - főként a mindenféle színes és átlátszó csomagolással. Ami papírból van (eredeti, rendes, gyűrhető, szürkés csomagolópapír a kedvencem) vagy visszaváltható - nos azt szeretem. (A mártott, fóliával bélelt, kezelt papírdobozok már más tészta, akit érdekel, ajánlom ismét a "zöldeket").
Hogy kerül mindez ide? Nem szeretem a magasröptű szellemi életet, ami tagadja a testi szükségleteket, és ha evésről van szó, túl szép lenne megfeledkezni az egyre nagyobbra növő szeméthegyről, amin jól mutatnak a műanyagpalackok, kezelhetetlen és lebonthatatlan papírdobozok, alumíniumhengerkék.
A légzéssel kapcsolatban is felmerül néhány logikus kérdés: mit és hogyan veszünk fel általa. Ha filozofikus megközelítésre vágyom, az indiai ágat érdemes talán először nézegetni, náluk a "prána", a mindenben jelen levő energia felvételének egyik legkézenfekvőbb, éppen ezért alaposan vizsgált formája. A jóga egy önálló ágazata foglalkozik vele, a hatha jóga: különféle légzési módszerek, ütemek mindenféle hatásaikkal együtt. De igazán nem is erről akarok most írni, csak annyit, hogy technikai tanácsokért a hatha jógát illetve a kínai csi-kunggal foglalkozó könyveket érdemes (szerintem) keresgetni. Ezek masszív elméleti alapokat és légzési technikákat tartalmaznak eltérő arányban.
A "mit is lélegzünk be" kérdése napjainkban már nem is olyan egyértelmű, különösen egy városi ember esetében, hiszen a beszívott gázkeverék a legritkábban felel meg a tüdő által üzemanyagként elfogadhatónak, így az étkezés című mese rövid bevezetése azt hiszem, itt is helytálló: főként a városi ember szervezete állandóan az elviselhetőségi határérték körül táncol, ezért nagyon is időszerű különös gondot fordítani rá - ennek legjobb módja valamilyen tisztító légzőgyakorlat az ennek megfelelően megválasztott környezetben.
Egyvalamit szeretnék nagyon komolyan (jaj, de reggel van még, ilyenkor szoktam ennyire dagályos lenni...) kijelenteni: a dohányosok ellen nem fogok kikelni. Én magam soha nem gyújtottam rá, és nagyon hálás vagyok életkörülményeimnek, sorsomnak, bárminek, hogy nem vontam le olyan következtetést, mely szerint a füstölgésből bármilyen előnyöm származik (szenvedélybetegségnek inkább a csokizabálás kevésbé irritáló, bár semmiben sem jobb szokását választottam...), bár erős dohányos környezetet vallhattam magaménak. Szerintem a beszívott cigarettafüstnél sokkal károsabb az idegesség, amelyet vagy magunkba fojtunk vagy a másik fejéhez vágunk, illetve az az erős önszuggesztió, amivel bebizonyítjuk magunknak, hogy képtelenek vagyunk elviselni a másik ember cigarettaszagát. Vannak emberek ma is, Magyarországon is, akiknek nem áll módjukban a legkevesebb gondot is fordítani életterükre, nedves, gombás házakban laknak, a közúti forgalom vagy valamilyen ipari létesítmény miatt erősen szennyezett levegőt szívnak stb., így ha van időm azon mérgelődni, hogy valaki készakarva mérgezi a levegőmet, akkor igazából szerencsésnek vallhatom magam. A dolog másik oldala a dohányos ember, aki az első komolyabb köhögésroham után rájön, hogy ez nem igazán jó neki, és mégsem bírja otthagyni, beépült életrendjébe az önjutalmazás pozitív hatása mellé a cigaretta (én a saját édességigényemet ugyanide vezetem vissza...), hiszen mit is csinál a dohányos? Pár perc cigarettaszünetet tart fontos dolgai közben - amit mindenkinek csak ajánlani lehet egy nagyobb odafigyelést igénylő hosszabb munka mellett. Emberekkel ismerkedik, oldottabb hangulatban beszélget füstölés közben: nagyszerű dolog! Csak az egész mellett ott van a cigaretta, ami aztán elveszíti ezt a képességét is és beivódik minden percbe: áldozata már munka közben is füstöl - talán a "cigarettaszünet" oldottságát remélve tudat alatt ettől? - (mint ahogy én is majszolgatok mindenfélét ilyenkor), végül feszültséget okoz a hiánya, eltekintve attól a ritka helyzettől, hogy a munka annyira érdekes és lekötő, hogy eszébe sem jut rágyújtani (ez már nem tapasztalat, de a saját evési szokásaimból ezt vezettem le).
A dohányos ember tehát szerintem egy önmagát erősítő, ráadásul iszonyatos erejű reklámkampánnyal támogatott szokás követője, akinek helyzetén természetesen nem segít az a tudat, hogy mások ezért haragszanak rá (a növekvő belső feszültség ellen tudata alatt egyre erősebb a cigaretta csábítása) - ezért szerintem ezen a téren nem érdemes követni a divatot. Sok esetben pozitív hozzáállással nem nehéz kompromisszumot találni (ha nem arról folyik a vita, hogy ki mondhatja meg a másiknak, hogy mit tegyen, vagy hogy mennyire bizonyított a passzív dohányzás káros hatása) a mikor, hol, hogyan kérdésében. Ha pedig tényleg úgy érzem, hogy életemet veszélyezteti a másik ember tevékenysége, hozzáállása, és nem tudom a helyzetet jó irányba befolyásolni, akkor menekülni kell, más környezetet keresni. És közben egyvalaminek nagyon-nagyon örülni: annak a tudatnak, hogy dohányos embertársam ugyanolyan szervezettel rendelkezik, mint én, ugyanúgy tudja, hogy nem jó neki az, amit tesz - belső konfliktusai azonban nem engedik ki őt ebből a körforgásból; örülhetek tehát annak, hogy nem kerültem abba a tudati helyzetbe, hogy nikotinfüggővé váljak. Mások füstölésének elviselésénél csak az a nehezebb, ha sajátunkat is el kell viselnünk...
Na most egy nagy levegő... más téma.
Megint csak azzal kezdeném, hogy vajon mennyire tartjuk értékesnek magunkat? Mennyire fontos nekünk az, hogy esélyt biztosítsunk magunknak egy kicsivel hosszabb életre? A válasz persze kézenfekvő, az élet a legnagyobb kincs, és ha komolyan veszélybe kerül, bizony a legszélsőségesebb megnyilvánulások sem állnak távol tőlünk a védelmére. De talán nem más ez, mint a lelkiismeretfurdalás leplezésének egyszerű módja, hiszen ha itt most megkérdezem magamtól, hogy mennyire tisztelem saját létemet, mennyire tartom értékesnek - azaz megkérdezem, hogy mennyire használom ki a lehetőséget saját szervezetem karbantartására, hát elég elszomorító a válasz. Megtehettem volna ma hajnalban is, hogy elmegyek futni, légzőgyakorlatokat végzek - ehelyett olvastam és kekszet ettem, hogy elmulasszam gyomorégésemet, amire felébredtem. Ciki.
Pedig igenis szeretek futni, szeretem a hajnali (még) tiszta levegőt, a zöldet körülöttem. Ha valóban tisztelem azt a lehetőséget, hogy a mai napot is életben, ezen a világon fogom tölteni, akkor adhatok az ezt lehetővé tevő csodás szerkezetnek egy kis felüdülést - amit ráadásul azonnal meg is hálál. És csak ezután lehet arról beszélni, hogy a környezet, a levegő védelme, mert ha így állok hozzá saját testemhez, akkor nem elvből és számadatok miatt fogok vigyázni a levegőre (akár úgy, hogy biciklit veszek autó helyett), hanem azért, mert elképzelhetetlennek tűnik a másmilyen viselkedés (az én személyes, gyönyörű hajnalomat segítenék tönkretenni például dohányzással. Hát bolond vagyok én?). Ennek a hozzáállásnak van - szerintem - igazi ereje, és az, hogy saját életterünket képesek voltunk ennyire tönkretenni minden szempontból, az én szememben csak azt bizonyítja, hogy nem tiszteljük eléggé saját létezésünket.
Na jó, tegyük fel, hogy mindezek után arra az elhatározásra jutunk, hogy érdemes valamennyi időt légzőgyakorlatokkal tölteni. Természetesen melegen ajánlott a rendszeresség, és ez ugyanakkor igen hatékony mértéke annak is, hogy mennyire csinálom jól a gyakorlatokat. Abban az esetben ugyanis, amikor elégedett a testem, (tapasztalatom szerint) igenis kérni fogja a folytatást. Legjobb futós időszakaimban határozott mocorgást éreztem belül, amikor eljött az idő, vekker nélkül kipattant a szemem hajnalban, hogy legyen időm futni. Cserébe este nem szerettem igazán sokáig fennmaradni, (ha jól emlékszem, 10 körül már) kezdtem lassulni, és nem kellett a ringatás. Ez a dolog másik oldala: testemmel való jó viszonyomon mindig van mit fejleszteni: én adok valamit, ő ad valamit, és beszélgetésünk során érzékenyebbé válok arra, hogy mit szeretne még. A rendszeres légzőgyakorlatok legfontosabb eredménye sem igazán az (szerintem), hogy tisztítom a szervezetemet, energiát veszek fel és valamivel stabilabb jó közérzetet biztosítok magamnak az egész napra, hanem az, hogy ez is egy módja az önmagammal, testemmel való párbeszéd beindításának. Az igazi, rendszeressé váló légzőgyakorlat titka az, hogy megtalálom a nekem leginkább megfelelőket a lehetőségek tengerében (jaj, de szépen mondja!), és azokat helyesen alkalmazom. A légzőgyakorlat végzése során lehetőség nyílik arra, hogy egy kicsit jobban odafigyeljek, jobban értékeljem testemet, ami végre elégséges indítékot ad a továbblépésre. Továbbra sem hiszek a lustaságban, inkább abban, hogy az abbahagyott gyakorlatot nem csináltam olyan jól, hogy tovább léphettem volna általa, így az önvád feszültsége nagyobb esélyt ad nekem valami számomra könnyebben helyesen alkalmazható technika megkeresésére, mint amennyit a nem megfelelő hozzáállással végzett jelenlegi gyakorlat jelent.
Ja, hozzáállás. Alapfeltételezésem szerint testem folyamatosan beszél hozzám, és mondja, mondja, hogy mit szeretne igazán - ez azonban eltűnik gondolataim alapzajának hátterén. Légzőgyakorlatot is lehet találni számtalant (köztük jópár elég bizarr is van, bár ez természetesen az én magánvéleményem, és nem a gyakorlat hatékonyságát kérdőjelezi meg, csak azt jelzi, hogy valószínűleg nem viszonyulnék helyesen hozzá), és van jópár, amely kijelenti magáról, hogy a legjobb. Az írónak biztosan, miért ne hinnénk el neki, hogy őszinte - nekünk viszont a saját testünk jelzései a mérvadók. Ha ilyesmit keresek, arra szoktam figyelni, hogy mennyire szimpatikus, hiteles számomra az író, mennyire lenne kedvem személyesen tanulni tőle (és itt a "legjobb technika legjobb oktatói" sajna kihullanak). Ha megtetszett, végigpróbálom és összevetem a tapasztalt érzéseket az író által adott gyakorlatok mögötti értelmezéssel (a "tedd ide, húzd fel, fúdd ki, elég" típusú leírásoktól legalább annyira borsódzik a hátam, mint a túlmagyarázástól) - legalábbis (hogy őszinte legyek) így csinálnám, ha szakítanék rá időt, de mivel a leírtakhoz hasonló önértékelési problémákkal szórakoztatom magam, nem teszem. Talán szerencsésebb úgy fogalmaznom, hogy szerintem így érdemes kezelni egy-egy légzéstechnikai rendszert.
Egy rendszer kiválasztása és gyakorlása egyáltalán nem jelenti azt, hogy most már megvan az igazi, csak azt, hogy találtam egyet, ami a kiválasztása pillanatában megfelelő volt. Nem biztos, hogy önmagammal való párbeszédemben ott tartok már, hogy össze tudom állítani magamnak a legmegfelelőbb gyakorlatsort (és azonnal meg tudom változtatni, ha szükséges), ezért jobb, ha egy rendszert követek, amit szerintem lelkiismeretes munkával alkottak meg, mert: van mit tanulni egy-egy ilyen sorozat belső logikájából, és nem szerencsés saját ízlésem és kósza ötleteim alapján mindenhonnan lecsípni egy kicsit addig, amíg nem tudom teljes mértékben értékelni a forrásokat; meg persze könnyebb abbahagyni egy másoktól tanult, "leszerepelt" módszert és váltani egy másik, még szimpatikusabb módra, mintha egy saját gyakorlatsort, - aminek minden részére alkotóként büszke vagyok - kellene feladnom megváltozott igényeim miatt.
A gyakorlat végrehajtása során (szerintem) nem érdemes magára a cselekvésre túlzottan figyelni (az általam kedvelt írások szerint a légzés akkor jó, ha "megtörténik"), elég megtartani a kapott szabályok között. Ellenkező esetben számolni fogom az időt, pattanásig feszítem a tüdőt, mert eredményességemet azon mérem, hogy "meddig bírom". A jól végzett gyakorlat fizikailag tetszőleges ideig folytatható (eltekintve a speciális tisztító légzésektől, amelyek hatása éppen valamely rész túlfeszítésén nyugszik), nem keletkezik oxigén vagy széndioxid hiány, az általa keltett belső állapot, energiaszint az, amit fokozatosan érdemes megközelíteni, és ezért csak a javasolt ideig gyakorolni. (Ismét beleugatva azért megjegyezném, hogy az a légzésről szóló könyv, amelyik nem tér ki részletesen azokra a tünetekre, amelyeket gyakorlatai helytelen végzése során tapasztalhatunk, amelyik elérendő számokat közöl a hozzájuk vezető út érzéseinek leírása helyett, szerintem "kissé" felelőtlen.)
Nem érdemes ugyanakkor túlzottan önmagamra sem figyelni menet közben, mert akkor mindenféle test-érzet, a hozzájuk kapcsolódó gondolat és egyebek rendesen elvonják a figyelmet a gyakorlatról. Ha a gyakorlat során valamilyen érzet elérését tartja jónak a könyv, akkor hajlamosak vagyunk arra koncentrálni ("mikor lesz már végre ott a balra tekeredő zöld energiakígyó a bal lapockám alatt???"). Szerintem a legfontosabb a jó közérzet, az hogy testem elégedett azzal a gyakorlattal, amit végzek (és szerencsésebb ember a lusta, aki hallgat a testére annyira, hogy abbahagyja a gyakorlást, akár a "francba az egésszel" felkiáltással, mint a fegyelmezett mazochista). A megjelenő kép, érzés a sajátom, szerintem legfeljebb hasonlíthat a leírthoz, de egyáltalán nem muszáj, hogy megegyezzen vele - és mennyivel nagyobb buli, amikor bár az említett kis zöld energiakígyó nem tekeredik balra, de megjelenik egy vigyorgó manó a jobb fülemen és mutatja, hogy még tarthatnám egyenesebben a hátamat. A személyes élmény és a belőle fakadó öröm az, ami igazán megtart egy úton, nem az "előírások szakszerű betartása". Olyan ez, mintha ezer telefon között ülve azt mondogatnám magamnak, hogy "ha jól csinálom, megcsörren a sárga telefon és azt mondja, hogy rendben" - és mialatt erre várok, az összes többi cseng és mindenféle információkkal árasztana el, hogy mit lehet még jobban csinálni. Ha nagyon muszáj, előbb-utóbb felhívom a sárga telefont és bemondom magamnak, hogy rendben - de valódi örömöt inkább abban lehet találni, hogy csengenek a telefonok, és az újabb kérés kimondatlanul azt tartalmazza, hogy mondjuk lábam elégedett azzal a gyakorlattal, amit csinálok, de szeretné még amazt is megpróbálni...
Az áhított eredmény tehát szerintem a légzőgyakorlatok esetén is túl van az elvárásaimon és a könyv betűin: személyes pozitív élmény, testem részeinek tudatommal való szorosabb összekapcsolódása, amely újabb kutatásra serkent. Mintha egy orgonán játszanánk: érdemes kottát elővenni és lejátszani, jó, ha minél több szép zenét megtanulunk, de senki nem tiltja meg az egyéni ízlés kialakítását amíg nem csap át általános ítélkezésbe: csak azt érdemes játszani, ami nekünk tetszik. Aztán szépen megtanuljuk a klaviatúra felépítését és a megszólaló hangokkal való kapcsolatát és egyre szabadabban improvizáljuk saját zenénket hangszerünkön - testünkön. Van, aki ehhez sok út megismerésén át jut el, és van, aki egyetlen dallamban teljesíti ki önmagát, az alapfeltétel, hogy halljam és értékeljem is azt, amit a billentyűkön lejátszom, a mechanikus ismételgetés önmagában nem sokra vezet, ugyanúgy, ahogy az alkotói szabadság nevében sokfelől összekapkodott dallamtöredékek sorozata, amelyek saját környezetükben jól szólnak, ám így...
Attól tartok, bár írnék még, de csak ugyanazt ragoznám, tehát ennyi.
Testünk legalapvetőbb funkciója, ennek jegyében épül fel az egész csodálatos szerkezet. Azért van egy nagyszerű, hihetetlen teherbírással rendelkező, mégis könnyű vázszerkezetünk, bonyolult izomzatunk és az egészet vezérlő idegrendszer, hogy könnyedén, gyorsan tudjunk mozogni, tárgyakat mozgatni. Szerintem - bár lehet, hogy elfogult vagyok - összes technikánk elbújhat emellett az energiatakarékos, önjavító, könnyű berendezés mellett, ha létezhetne ilyen összehasonlítás. De természetesen létezik, mert technikai fejlődésünk gyújtópontjában az áll, hogy az ember többre legyen képes, mint amit fizikai teste lehetővé tesz számára. Ez egyre hangsúlyosabbá vált az idők során, és ma már úgy néz ki, hogy (engedtessék meg nekem egy közhely) nem a gépek szolgálják ki az embert, hanem az emberek a gépeket (ami szerintem ismét az emberi "gépezet" jó minőségét jelzi). Persze az a cél, hogy minél intelligensebb, környezeti feltételekhez alkalmazkodó robottal váltsák ki az embereket, hogy ne legyen hiba és ne kelljen dolgozni. Érdekes. Szerintem az ember valahol mélyen szeret dolgozni, önmaga és környezetének átalakítására való hatalma azért alakulhatott ki, mert erős belső igénye van rá. Csak ezt a mostani, elgépiesedett világot szolgálja ki egyre fogyó türelemmel.
Na vissza a mozgáshoz. Mostanában nem divat egy dolog (legyen az akár az emberi test) önmagáért való tisztelete - és ez ismét teljesen természetes, ugyanis nem érünk rá testünknek örülni, amikor saját értékünket keressük a világban (haha, felpattantam a vesszőparipámra... gyia!) Hiszen egész életünk arról szól, hogy az általunk fontosnak tekintett területen sikereket érjünk el. Ha ebbe nem tartozik bele fizikai testünk, ez általában nem azért van, mert nem szeretnénk szépek, erősek, egészségesek lenni, hanem azért, mert lemondó sóhajjal nyugtáztuk a tükörben látható képet azzal, hogy nem is érdemes, mert úgysem ütöm meg a "mércét". Aki pedig fontosnak tartja megjelenését (és bár a női testtel szembeni elvárások kapnak nagyobb teret mai kultúránkban - jaj, de finoman bírok fogalmazni... -, azért a férfiakban ugyanazok az érzések munkálnak), kemény versenybe kerül: étkezési szokások, fittness, body building, szolárium, stb. És persze ott vannak a mindenféle "hihetetlen olcsó", "egyszeri lehetőség"-ek, a "csak 15 perc" "kis helyen elfér" berendezések, amelyek lefogyást, szép alakot ígérnek a rohanó világból elcsípett minimális idő alatt. Kicsit mintha rosszul hallanék: az én testemet, ezt a csodálatos szerkentyűt, amire az értékével ellentétben egyáltalán nem vigyázok, sőt rongálom azt, ilyen műanyag vacakokkal kell "megjavítani", mert az általam teremtett lehetetlen feltételek között nem tud megfelelni az ideáljaimnak - amiknek ráadásul semmi közük sincs valós lehetőségeimhez? Ha gondatlanságom, belső rendezetlenségem rossz körülményeket teremt testemnek, akkor legalább ne takarjam el a szemem. Csak azt ne gondoljuk, hogy újat alkotunk szilikonpárnácskáinkkal, a lengőborda eltávolításával, mert egy néger törzs csak röhögne rajtunk: szerintük a tetoválás, fül-átszabás, zanzásítás vagy megnyújtás a "szép", de akinek civilizáltabb környezet kell, annak van mit tanulnia az egyiptomi szépészeti műtétekből (ha jól tudom, a lapockát farigcsálták, mert a vékony váll volt az ideál) vagy a tradicionális japán női lábfej kialakításából. Jaj, de elszálltam már megint...
És aztán jönnek azok, akiknek értékét valóban testükön mérjük le. Na nem azon, hogy mennyire harmonikus, mennyire van összhangban saját teljesítőképességével, mert az nem igazán mérhető, hanem egy bizonyos területen nyújtott teljesítményével. Nem véletlenül írtam mozgást a címben és nem sportot. A mozgás számomra egyszerűen az emberi test képességeinek kihasználása és ennek öröme, a mai sport viszont azt hiszem nem erről szól, hanem győztesekről és vesztesekről, időeredményekről és helyezésekről. És ez nem a versenysport elleni kirohanás (Zrínyi a vesszőparipán...), mert nem látok különbséget az óráját néző kocogó (amilyen néha én is vagyok), az átlagsebességet figyelő kerékpáros (ezt még mindig nem tudtam levetkőzni), testét izmai körméretével jellemző testépítő (na ez már nem én vagyok...) illetve egy bajnok között. A hozzáállás, ami megriaszt: elmegyek a lényeg mellett, olyan, mintha (rossz példa) egy csodálatos kocsim lenne de én kizárólag azzal foglalkoznék, azért szerelgetném, hogy minél rövidebb idő alatt gyorsuljon 100-ra. A kocsiban a mozgás, az utazás fontos, amihez nem árt, ha jól karban van tartva, mert akkor tartós, megbízható jószág lesz. Nemrég hallottam egy rádióműsort egy emberrel, aki az országban az elsők között vehetett egy Trabantot, és valódi szeretettel beszélt a kis járgányról, amelyik soha nem hagyta őt cserben, sokéves szolgálattal hálálta meg a gondoskodást, bár soha nem ment kétszázzal...
A sport jó dolog, de művelni (magánvélemény!) csak akkor érdemes, ha a benne elért eredmény már nem fontos. Ezért szeretem például Muszasi történetét, aki korában Japán híres vívója, Zen mestere volt - tudását már csak az is bizonyítja, hogy túlélte a hírnév megszerzésének időszakát. Egy küzdőművésznél nem időeredmény vagy pontszámok számítottak, hanem az élete volt a tét minden mérkőzésnek. Ennek ellenére mindenhol megjelenik, hogy az igazi küzdő nem akar győzni - de persze nem akar meghalni sem, csupán engedi, hogy teste, szelleme harmóniába kerüljön a végletes helyzettel és tegye a dolgát. Aki nyerni akar, legyőzhetik - a harmóniába került ember ha alul marad sem vesztes, és ezt már az élet minden területén lehet alkalmazni.
A mozgás szerintem olyan dolog, amit önmagáért érdemes gyakorolni, nem feszít, hanem kiold, nem mérhető, csak átélhető. Bármilyen fizikai tevékenység gyakorolható ilyen módon. Egyik kedves gyakorlatomat valamilyen jóga könyvben olvastam: válassz egy teljesen egyszerű, egy mozdulatos tevékenységet (például egy ceruza felvétele az asztalról), csináld olyan lassan, amilyen lassan csak bírod - mondjuk öt percig tartson, és ezalatt ne csinálj mást, csak figyelj. Magadra, izmaidra, gondolataidra, környezetedre. Igen érdekes játék.
Aztán persze ott van minden egyéb: úszás, futás, természetjárás, és persze a küzdőművészetek (elfogult vagyok a játékaimmal szemben, mindenki a sajátját szereti a legjobban), amit önmagam, testem tiszteletében csinálok. Mert túrázni is lehet a "buli kedvéért", ilyenkor az ember nem nézi, mire lép, mit zavar meg jelenlétével, és mit hagy maga után - ez csupán az önmagamért való tevékenység félreértelmezése: ha valamit magamért teszek, az a legkevesebb, hogy lehetővé teszem magam számára annak megismétlését, tehát nem szórom el a szemetet.
Ma saját magunkon szöszmötölünk, de csak azért, hogy bizonyítsuk kitartásunkat, erőnket, önuralmunkat - és talán hogy megmutassuk valakinek, aki fontos számunkra. Ha végre megtaláljuk belső értékünket, ami nem függ teljesítménytől és visszajelzéstől, akkor használni is lesz módunk: takarítani.
Előre bocsátom, hogy nem rendelkezem a szükséges diplomákkal és egyebekkel, ami ahhoz kell, hogy pontosan tudjam definiálni a "relaxációt", csak arról írhatok, amit nekem jelent. Szerintem a tudat, pontosan ugyanúgy, mint a test, használható arra, hogy általa mélyebb harmóniába kerüljünk önmagunkkal. Ez persze ez leginkább ismét a tudat állapotában fogható meg, mégis furcsa lett volna azt írnom, hogy a tudat eszköz más tudatállapot eléréséhez, a harmónia ugyanis nem csak a gondolatok, hanem az érzelmek és a test állapotában is megjelenik, csak nem egyforma súllyal. A relaxáció és a meditáció ugyanaz a tevékenység, csak ellentétes irányban: előbbi a saját határáig oldja, a másik ugyaneddig élesíti a tudatot.
A relaxációnak azt a módját ismerem (bár igen ritkán gyakorlom tudatosan), hogy valamilyen gondolati formulával végigmegyek a testemen (pl.: ... ellazul, ... meleg, stb.), elősegítve izmaim természetes, a hétköznapi tevékenység során összegyűjtött feszültségeinek csökkenését. És szerintem ez a lényeg, éppen ezért elég hevesen szoktam reagálni arra, amikor valaki relaxációs szövegben "sötétséget oszlat" önmagában, esetleg csúf lényekkel veszi fel a harcot. Harcol, kiűz, eltüntet. Ez azt hiszem megint hozzáállás kérdése, és megint lehet, hogy nincs igazam. Lehet, hogy környezetemben laknak láthatatlan lények, akik árthatnak nekem - de nem hiszem, hogy hozzám férhet bármi, ami nem harmóniámat, fejlődésemet szolgálja. Ha én önmagamat hatalmasnak, sebezhetetlennek tartom, természetes, hogy megjelenik gondolkodásomban, az általam észlelt világban a sötétség, a harc, mert a változatlanság nem fejlődőképes harmónia, hanem merevség, aminek eltűnése sokat segíthet nekem további utamon. Teremthetek olyan gondolati állapotot magamban, amelyben igenis szükségem lesz erre a harcra (hozzáteszem, néha az elvesztésére) a továbblépéshez; de szerintem nem érdemes csatateret festeni magamra. Tetszik például a tibetiek Bardo leírása a sok ronda démonnal és a végén a higgasztás: ne aggódj, ezt mind te magad csináltad.
A relaxáció tehát egyszerű lazítás, és mégis sokkal több, de ez már nem a gyakorlat következménye. Szeretem azt a párhuzamot, ami például a keresztényi gondolkodást és a tudati technikákat összekapcsolja: a befogadó hozzáállás. A keresztény ember (bár a bűntudatát nem komálom) elmegy saját határáig és türelmesen várja, hogy megszólaljon benne Isten hangja - a relaxációval hasonló a helyzet. És itt nincs helye az összehasonlításnak, mert a technika egy szinten túl lényegtelen, a hozzáállás az, ami lehetővé teszi egy új állapot megjelenését (imádom a zen-buddhista szövegeket, amikor például a kispajtás éveken át tanul, aztán éveken át magányosan éldegél egy kis kunyhóban, a végén söprögetés közben egy cserépdarab és egy kő összeütődésének a hangja az, amitől megvilágosodik).
Az út, amit használok, tulajdonképpen csak azt befolyásolja, hogy relaxációm mennyire lesz képes segíteni nekem mindennapjaim során. Arra az oldott tudatállapotra ugyanis, amit a gyakorlat során elérek, mindig szükségem van, leghelyesebben akkor cselekszem, ha közben testem, tudatom ugyanolyan laza, mint akkor, ezért nem érdemes elkülöníteni a relaxáció idejét a "többi időtől". Egyszer egy relaxációs tanfolyamon egész nyugis lettem. A gyakorlat végén megkérdezték, hogy nem zavart-e minket az autóbusz-pályaudvar zaja (az ablak alatt volt). Egyáltalán nem vettem észre - addig. Utána viszont már hiába küzdöttem vele, folyamatosan hallottam a dübörgésüket. A gyakorlat során valóban kieshet a külvilág, ha tudatomnak (vagy inkább teljes lényemnek) erre van szüksége - viszont szerintem ha arra törekszem, hogy tudatosan kizárjam, felesleges dolgot teszek, mert nem az érzékelésnek kell megszűnnie, hanem én tűnhetek el az érzékelt dolgok közül. Voltam már büszke arra, hogy ki tudom zárni a külvilágot, amíg az nem jutott eszembe, hogy talán akkor lennék tökéletes, ha süket lennék? Most örülök, amikor megjelenik pihenés közben a környezetem, változásokat idéz elő bennem (például haragot egy hirtelen hang), és ezt meg tudom figyelni.
Ugyanezt viszem ki a hétköznapi életbe. Ha relaxációs nyugalmamat bizonyos ingerek tudatos kizárásával érem el, nem lehetetlen, hogy munkahelyemen, családomban is gyakran talál "süket fülekre" bármi, ami megzavarná felsőbbrendűségembe vetett hitemen alapuló mély nyugalmamat. Nem biztos, hogy ez a fejlődés útja. Ha relaxációm során a sötétséggel harcolok, akkor valószínűleg a külvilágban is megkeresem azt, amit sötétnek tarthatok és küzdeni fogok vele annak biztos tudatában, hogy értékítéletem abszolút igaz - csak azért, mert a harcot rögzítettem magamban mint a nyugalom elérésének módját. Bizonyára azok, akik fegyvereket gyártanak a béke védelmére, szintén a Sötétséget kergetik, ha relaxálnak.
Beismerem, az én relaxációs módszerem nem ad nekem tökéletes nyugalmat. Szoktam kiabálni, szánom-bánom, káromkodni is (illetve bánja a fene!), ideges, feszült, rosszkedvű is vagyok néha. És a legrohadtabb dolog az egészben az a folyamatos tudat, hogy valahol mélyen tökéletes nyugalomban ücsörgök és várok, amíg a felszíni vihartól a szükséges háborgás után elszakadva ismét csend lesz bennem (bár lehet, hogy kívül még mindig dühöngök, csak röhögve). Egyszerűen nem hiszek abban, hogy egy energiarendszer egy nyugalmi állapotból egy másikba minden zavar nélkül megy át - bár lehet, hogy ha hinnék benne, meg tudnám csinálni. Egyszerűen jobban tetszik nekem ez a mód, mintha emelkedett csendben, ajkaimon idült mosollyal játszanék szellemi léghajót (most láttam a Kis Buddha című filmet, amiben számomra igen gyermeteg mesének tűnt a "Sziddhártha-story"). De mondom, ez az én saját dilim, és meg is kapom érte a magamét.
A meditáció az én elképzelésem szerinti "másik út", amikor tudatom összpontosításának fokozásával érek el egy "nem-tudatos" állapotot, ami az előbb említettekhez hasonlóan nem csak tudati, hanem testi és érzelmi állapot is egyszerre. A meditáció az "egyhegyűség", vagyis az egyetlen dologra való összpontosítás képességének fejlesztésére való, a fejlesztésére és nem az elérésére. Ismét ugyanaz a helyzet: agyunk hatalmas gondolkodó kapacitásának igen kis része áll tudatos irányításunk alatt, továbbá folyamatosan kapja az ingereket a külső és belső világ állapotáról, amit a szükséges mértékben folyamatosan feldolgoz. Így aztán az, hogy elérem a tökéletes meditáció állapotát, és csak egyetlen dologra figyelek, lehetséges ugyan (mivel nem szeretnék határokat szabni magamnak), de nagyon kis részben tudatos folyamat. Tudatom "tudatalatti része" ugyanis - ha úgy tetszik - folyamatosan a meditáció állapotában van, tökéletesen egyetlen dologra koncentrál: rám. A beleim működésére, az egyensúlyomra, szívverésem ütemére, és így tovább. Gondolataim azonban ezer dologra reagálnak, sok szálon futnak, ez teszi, tette egyáltalán képessé az embert az őt érő környezeti hatások túlélésére (lerágott csont a "szórakozott professzor története, aki ugyan rendkívüli koncentrációra képes, mégis - helyesebben éppen ezért - élhetetlen). Jelenleg azonban gondolataim teremtenek "környezeti hatásokat" és indítanak újabb folyamatokat elmémben. Képzelt feltételek közé helyezem magam, lehetséges eseményeket modellezek, aggódok, gondolati mókuskerekek ezreit üzemeltetem tudatomban, falakat építek és tartok fenn (szerintem minden gondolati falamat és szűrőmet csakis folyamatos energia-befektetéssel tarthatom fenn, mert a tudatnak egyébként a folyamatos változás a jellemzője; így merevednek szokásokká és szabályokká a szép elvek, gondolatok).
A meditáció az az elhatározás, hogy a rendszer általam többé-kevésbé irányított részét egyetlen dologra összpontosítom. A cél tulajdonképpen nem is annyira fontos, lehet egy kavics, egy csepp víz egy levélen, egy szín, egy hang, egy értelmetlen szócska vagy történet (buddhista koan), mert a dolog lényege éppen az, hogy logikus megközelítési rendszerünket, hétköznapi megismerési módszereinket keresztülhúzzuk és a lehetséges mértékig "eggyé váljunk" a meditáció tárgyával. Egy vízcsepp egy háziasszony számára egy másodperces mozdulatot jelent, amíg letörli az asztalról - vagy egy fél óra csendet, amíg szemléli, figyelve saját gondolatait a vízről, fényről, méretekről, létezésről és megsemmisülésről, aztán ugyanazzal a mozdulattal törli le, mint máskor tenné. A meditáció nem kötődik tárgyához.
Szeretek például faragni, egy időben a suliban sokszor faragtam krétából mindenféle kocka-variációkat. Közben sok mindenre figyeltem (ha felszólítottak, tudtam válaszolni), néha egészen a peremre szorult az, amit éppen csináltam, néha sikerült pontosan rá összpontosítani. Néha a készterméket odaadtam annak, aki elkérte, néha összetörtem, igazán akkor éreztem jól magam, amikor az sem volt fontos, hogy melyik véget éri a mű. Viszont egyet sem őriztem meg közülük.
Minél összetettebb az, amivel a meditáció során foglalkozom, szerintem annál könnyebben ússzák meg gondolati falaim. Ha egy sárkányrajzra figyelek, nem olyan egyszerű megszabadulni a hozzá kötődő beépített gondolatsoroktól, mintha egyetlen pont lenne előttem. Különösen igaz ez azokra a meditációkra, amikor nem a tudat változásának lehetősége, a belső egyhegyűség által okozott kellemes közérzet az oka annak, hogy leülök meditálni, hanem valami céllal teszem. Ez jó szellemi edzés, lehet, hogy bizonyos téren haladást érhetek el vele (látás, gondolati rendezettség, különféle képességek), viszont távol van attól a hozzáállástól, amivel én a meditációról gondolkodom. Ugyanis amiben az egésznek a lényegét látom, az ismét én magam vagyok, gondolkodásom, érzelmeim és hétköznapjaim. Nem voltam képes az elmúlt jópár év alatt például arra, hogy rendbe hozzam a szememet. Valahol hiszek benne, hogy ismerek elég technikát látásom jobbá tételéhez, és néha úgy vélem, ez jó bizonyíték lenne önmagam és mások számára. És abban a pillanatban, amikor ez felmerül bennem, megértem, hogy miért nem teszem, miért nem foglalkozok vele: eredmény-központú, céllal végzett technika lenne, bizonyítani akarnék vele - és ezt nem szeretném.
Minél bonyolultabb a tárgy, a cél, annál inkább közvetlenül hat a mindennapokra, annál jobban kötődök hozzá. Már megint a kereszténység ugrik be, bár pontosan nem tudom idézni, arról szól, hogy ne állíts magadnak faragott képeket. Az ima és a meditáció szerintem nagyon hasonlít egymáshoz, és az említett idézet lefordítható így: ne készíts magadnak bonyolult meditációs tárgyakat, mert hozzájuk fogsz ragaszkodni, nem szellemi állapotodhoz. Ha valakinek van egy csodálatos ősi szent szobrocskája, amely előtt mindennap meditálva magas szintre jut, nagy jót tesz vele az, aki ellopja tőle, mert megtanulhatja végre, hogy a tárgyon nem is múlik olyan sok.
A meditáció önmagában nem lehet rossz, viszont megfelelően kiválasztott tárggyal nem csak kedvező hatást érhet el. Az az ember, aki esténként haraggal gondol vissza napjára, tulajdonképpen meditál, csak nem biztos, hogy a legjobbat teszi vele magának. Meditálni lehet démonokon, haragvó, pusztító isteneken, a történelem véres alakjain is, ez azonban teljesen érintetlenül hagyja, inkább rögzíti a gondolkodás falait, szilárdítja a személyiséget. Egy második világháborús "hívő", tehát meggyőződésből harcoló katona (mindegy melyik oldalon állt), valószínűleg sok időt töltött el nemzeti jelképeinek, azonosságtudatának vizsgálatával, tisztelettel gondolt vezetőire. Akár meditációnak is lehetne nevezni, de nem más ez, mint személyiségének, gondolkodási szerkezetének rögzítése, merevítése.
A meditáció igazi eredményét (ha lehet így nevezni) a mellékhatásában keresem. Abban, hogy elvonja a figyelmet, energiát a mókuskerekekről, fellazítja a falak alatt a talajt. Egy vízcseppről egyaránt eszembe juthat saját nagyságom és kicsinységem, ez visszaköszönhet holnap egy olyan helyzetben, ahol éppen főnököt játszom. Lehet, hogy ez "a belső erő hetedik szimbólumának" szemlélése során nem alakulhatott volna ki bennem (illetve természetesen megtörténhet, de ehhez éppen az szükséges, hogy minél messzebbre szakadjak a "hivatalos értelmezéstől", ne magamra, hanem a világ minden apró pontjára vonatkoztassam az "erőt". Akkor meg miért nem maradtam meg a vízcseppnél?)
Legkedvesebb "meditációs" élményem szintén a farigcsáláshoz kötődik. Egy madarat faragtam gipszből, amelyik éppen elrugaszkodik a feltört tojáshéjról (némi költői szabadsággal persze rögtön repülni akart - ez a hozzáállás jellemző rám, azt hiszem). Megragadott az az érzés, amikor a szárnyak még nehezek, a háton megfeszülnek az izmok, mert szét kell tárni őket, el kell rugaszkodni, teljes bizalommal abban, hogy ez a két lehetetlen súlyos izé egy pillanat múltán könnyű lesz, és a test lesz majd a teher, amiket éppen ők fognak fenntartani, mialatt az egész mozgás könnyed és szép lesz. És valahogy elkezdtem érezni ezt a pillanatot, a súlyt, a feszültséget, és nem tudtam folytatni, hanem elkezdtem szaladgálni a szoba és a konyha között, ahol faragtam, vigyorogva, mint a tejbetök. Nekem jelenleg ezt jelenti a meditáció, bár mostanában vannak furcsa érzéseim.
Valahogy ide szerettem volna kilyukadni, bizonyára nem véletlen, hogy számomra ez az utolsó rész a könyvben, és bár előtted még (a jelenlegi formátumbeállítás alapján) 50 A/4 -es lap áll, nekem nincs több üres terület.
Azt hiszem nem fogok semmi meglepőt mondani, hiszen mindig oda érkeztem, hogy a szép gondolatok semmit nem érnek. Nem számít, hogy miben hiszünk, milyen elveket fogalmazunk meg magunknak, mit tartunk elvben értékesnek és mit nem. Mindig jók voltak az emberek, mindig szép célokat tűztek ki maguk elé és mindig egy kicsivel okosabbnak tartották magukat elődjeiknél vagy környezetüknél. Mindig voltak társak, akikkel szép dolgokról, filozófiáról, vallásokról, lehetőségekről, szellemi útról és feladatról lehetett beszélni. Mindig voltak, akiken lehetett segíteni és voltak, akik segítettek. Mégis itt vagyunk ma, ezt a világot hoztuk létre, és túl olcsó mentség más embereket, idegeneket, gonosz lényeket okolni.
Egyetlen dolog számít: a mindennapok valós élete. Az, hogy mit vagyunk képesek megtenni egy másik emberrel, mennyire fáj az okozott fájdalom, hogy mennyire tudunk szembenézni önmagunkkal, amikor nem felelünk meg elveinknek, és mennyire tudunk tanulni belőle, hogy mennyire vagyunk képesek tisztelni és tiszteletben tartani a másik embert önmagunk tiszteletben tartása által.
Szerintem a "szeresd felebarátodat, mint önmagadat" az általam ismert legszebb koan, nem felszólítás, hanem tényt közöl: annyira szereted önmagad, mint amennyire bármely embertársadat, bármit követsz el ellene, magad ellen is képes vagy megtenni. Szeresd egyként önmagad és a másik embert, mert csak így juthatsz közel a valósághoz: valójában egyek vagyunk. Az én mesémben Sziddhártha a megvilágosodáskor nem a saját reinkarnációs folyamatát élte meg, hanem az összes létező lényét, mert mindnyájan mindenben ott vagyunk.
A belső út ugyanolyan rejtett, különös és nehéz ma is, mint mindig, mert túlzottan könnyű ugyanúgy felfogni, ugyanúgy pótcselekvésként megélni, mint azt a világot, amit magunk körül létrehoztunk, és amely egyre inkább kirekeszt minket magából. Nincs értelme ennek a képére formálni azt, ami felé törekszünk, az úton egyetlen átalakuló lény van, és az én vagyok, de az alakító tudat már nem az enyém, illetve nem jelenlegi szintemen vagyok én. Feladatom a látás, a tiszta érzékelés, megtanulni bánni a "jó és rossz tudásának gyümölcsével", felmérni, de nem megítélni, szeretettel alakítani önmagam. Hogy miért? Csak. Van-e értelme? Ha akarom, van. Nem a holnapért, nem azért, hogy szebb legyen a világ, hiszen mindenki előttem ugyanezt akarta. Nem azért, hogy Isten megsimogassa buksi fejemet. Ha tényleg gyermeke vagyok és szeretem őt, akkor nem azzal szerzek neki örömöt, hogy belecsimpaszkodok, minden tettem jutalmát és értékelését tőle kérem, hanem azzal, hogy szabadon járok és élek a lehetőségekkel, amiket kaptam, megtalálom a magam örömét a világban és megosztom Vele.
Mindig furcsán érzem magam, amikor ilyen vallásos jellegű szövegeket szülök, de néha így jön ki. Tulajdonképpen szimbólum, mert a bennem megszemélyesített Istennel, az általam magamban teremtett Teremtővel (fura tamagocsi!) beszélgetek, hozzá fordulok azon a módon, ami nekem a legjobban tetszik.
Persze soha nem ártanak a szép elvek, ugyanis feszültséget keltenek, idegesítővé válik saját esetlenségem az elképzelt Abszolútum csillogásában, ilyenkor módszereket, technikákat keresek, de ha szerencsém van, soha nem sikerül stabilizálnom az egyensúlyt a technikák tudatformáló mellékhatásai miatt, és így, igaz hátrálva, de belekényszerülök saját fejlődésembe.
Ennek legjobb eszköze a mindennapi élet teljes mélységében való megélése. Nem a könyvekben és szép írásokban van elrejtve az Út, a megvilágosodás, a fejlődés lehetősége, hanem a mai reggelimben (már korog a gyomrom), az utcában, amin végigmegyek, a szavakban és mozdulatokban, amiket más emberekkel váltok, a vonatban, amire felszállok.
Ebben a könyvben sincsen semmi lényeges számodra, mert hitem szerint minden szavát sokkal jobban tudod (ha pedig tévedek, akkor az egész könyv csupán egy nagy tévedés, és ismét nem jelent semmit). Az én utam része volt, hogy megírjam, és most befejeztem. (Azért olvasd el a hátralevő részét is, ha van kedved, mert szerintem nem is lett olyan rossz...)
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Gondolatok |
|