csizmás kandúr, a

tréfás → hősmese, másodlagosan népszerű tündérmese. Cselekménye: szegény legény egyetlen tulajdona (öröksége) egy macska (róka, kakas, csóka, ürge; hálából szegődik hozzá, mert enni adott neki vagy mert a vadászoktól megmentette). A hős meg akar nősülni, a csizmás kandúr vállalkozik rá, hogy feleséget szerez: nagy csorda nyulat, rókát, farkast (réz-, ezüst-, aranygolyót) visz a királynak, mondván, hogy ezt gazdája, Csihán királyfi (Fótonfót vagy Rogozsin király) küldi ajándékba. Megkéri, s oda is ígérik a királykisasszonyt abban a hiszemben, hogy gazdag ember a kérő. Útban a király kastélya felé csizmás kandúr azzal a mesével, hogy gazdája beleesett a sárba (kifosztották a rablók), jövendőbeli apósától fényes ruhákat hoz számára, s megtartják a lakodalmat. Egy idő múlva a király (királykisasszony) látni kívánja veje (férje) gazdagságát. Útnak indulnak. A csizmás kandúr előre szalad, s egy gazdag úr (természetfeletti lény) pásztorait ráveszi, hogy magukat s a rájuk bízott jószágot a hős tulajdonának mondják. A gazdag urat csellel elpusztítja, s az ifjú párt bevezeti annak kastélyába mint urának tulajdonába. Csizmás kandúr hogy a hőst próbára tegye, halottnak teteti magát. Kivetik a szemétre. A macska „feltámad” és emlékezteti urát egykori szegénységére. A hős megígéri, hogy életében és holta után is a legnagyobb tiszteletben fogja részesíteni (AaTh 545B). Igen kedvelt, mintegy 20 változatban számon tartott mesénk. Perrault meséjén kívül – az ő leleményének tartják a macska csizmáit – még számos redakció ismert nálunk. A legtöbb változatot a népi mesemondó jóízű humora és a lokális elemek sokasága jellemzi. A mese Eurázsia-szerte közkedvelt, már Straparola (16. sz.) és Basile (17. sz.) is felvette gyűjteményébe, s európai gyarmatosítók közvetítésével eljutott Amerikába és Afrikába is. Monográfiája nem készült. (→ még: hálás halott, a; → zsoltáréneklő madár, a). – Irod. Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1954); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II. Pécs, 1957); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Delarue, P.–Tenèze, M.-L.: Le conte populaire français (II., Paris, 1964); Erdész Sándor–Halmos István–Kovács Ágnes: Ruszkovics István meséi (Bp., 1968; MNKF 4.).