állatvőlegény, állatmenyasszony

mitikus → mesehős. A kígyó-, disznó-, sündisznó-, → békakirályfi, a, az egér-, macska-, békamenyasszony-, a hattyú-, délszláv változatokban pávaalakban, testvéreivel vagy szolgálóival fürödni járó tündér, vagy az anya meggondolatlan kívánsága folytán malac- (kecske-)bőrben világra jött, emberfeletti tulajdonságokkal rendelkező leány, aki állatbőrének elégetése folytán válik halandó emberré, számos tündérmese hőse. A hosszabb-rövidebb ideig állatalakban élő emberrel vagy természetfeletti lénnyel kapcsolatos képzetek nem egyértelműek. Rosszindulatú lény, tündér, → boszorkány vagy szülőanyjuk átka folytán kell meghatározott ideig állatalakban élniük, megváltásukhoz elegendő a földi lény szerelme vagy a puszta tény, hogy az átokidő lejár, vagy ők maguk a természetfeletti lények, tündérek vagy félistenek, akik tetszőlegesen hordják és vetik le az állatbőrt; ahhoz azonban, hogy földi halandókká váljanak, szükséges a szülők vagy a – gyakran hozzájuk kényszerített – szerelmes beavatkozása: az állatbőr elégetése. Ha ez nem a kellő időpontban történik, hosszú vándorlás után a messzi tündérországban (holtak birodalmában?) találkozik velük újra az elhagyott szerelmes. A képzet őshazáját illetően a felfogások megoszlanak. A kutatók egy része a Ny-európai hitvilágot, mások a görög mitológiát vagy ismét Kisázsia hiedelemvilágát jelölik meg kiinduló forrásul. Nálunk a hattyúalakban járó tündérleányok mellett macska, béka, gyík, olykor róka, malac vagy öregasszony a menyasszony (AaTh 400, MNK 400A*, AaTh 402, folytatása gyakran AaTh 465C: a halkisasszony-, AaTh 413A*), az anyja könnyelmű kívánsága folytán állatalakban világra jött fiú pedig kígyó, disznó, agár, csikócska (AaTh 425), vagy mikor szegény emberek gyermekükké fogadják az első lelkes állatot: sündisznó (AaTh 441). Berze Nagy János ide sorolja a medve- (ördög-) vőlegény típusát is (AaTh 431, H 546), mely a képzetnek részben talán nyitjául is szolgálhat: az állatszeretők elkárhozott, nyugodni nem tudó lelkek, akiket a szerelmesük csókkal vagy coitusszal vált meg (→ Árgirus, → kígyóvőlegény, → halkisasszony, a. – Irod. Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1954); Swahn, J. Ö.: The Tale of Cupid and Psyché (Lund, 1955); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957); Ortutay Gyula–Dégh Linda–Kovács Ágnes: Magyar népmesék (I–III., Bp., 1960); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Delarue, P.–Tenèze, M.-L.: Le conte populaire français (II., Paris, 1964); Kardos Tibor: Az Árgirus széphistória (Bp., 1967); Erdész Sándor–Halmos István–Kovács Ágnes: Ruszkovics István meséi (Bp., 1968).