erdei legelő | TARTALOM | erdei szállás |
→ természetfeletti lények. A magyar népi hitvilágban alakjuk eléggé elmosódott, s részben a magyarokkal együtt élő más nemzetiségek hasonló hiedelemalakjaival egyezik. Sok közülük a határokon kívül élő hegyvidéki magyar településekben ismert csak. Általában elnevezésük is helyi. A palóc kontyu sötét gödrökben és völgyekben „koncsorog, állítólag azért, mert elűzetett”. Már Zrínyi említi az erdei csodát, aki füvet rág, s aki elől az emberek elfutnak. A kalotaszegiek vadöreg néven ismerték; aki hosszú szőrrel fedett, zömök testű, vad tekintetű ember, fent a havasokon ide-oda barangolt, az erdő és a vadak felett őrködött. Ha favágó szerencsétlenül járt, „a vadöreg rázta meg”. Ha bosszantották, tiszteletlenül beszéltek róla, hazamenet meghajigálta őket és odvassá tette a kivágásra kijelölt fákat. Ezért esténként egy tönköt hagytak neki áldozatul. Reggel húst és bort tettek egy fa alá, mert a vadöreg, amíg ők heverésznek, minden munkájukat elvégzi. A vadleány kapnikbányai hiedelem szerint a legerősebb embert is lefogta és megkötözte. A vadleányt ismerték a láposi magyarok is: meztelenül jár, az arca szép, a testét azonban földig érő szőr fedi. Földig ér a haja is, amely a homlokán egy kicsit szétfésült, ujjai hosszúak, körmei a sarlóhoz hasonlítanak. Lábnyoma keskenyebb és hosszabb, mint az emberé, lábának a körmei is nyomot hagynak a földön, a talp szőre is észrevehető a porban, sárban, a hangja visító. Ha felbosszantják, olyan szelet csinál, hogy fákat tör ki, széthányja a pásztor kalibáját. A domokosiak szerint meg lehetett fogni: amerre járni szokott, fél pár csizmát kellett kitenni. Kíváncsiságában felpróbálta, de mindkét lábát beledugta, így aztán nem futhatott el. A képzetet ismerték a mezőségi és székelyföldi magyarok is: erdei leánynak, éneklő kisasszonynak, víg leánynak emlegették. Az erdők anyjáról a hóstátiak csak annyit tudtak, hogy elvitte a gyermek álmát. A fákban lakó → szellemekről ez ideig két adatot jegyeztek fel: az egyik a múlt szelleme, amely a Rima forrásának ezeréves fájából meséli a múlt eseményeit. A másik a görgény-üvegcsuri tápió: szakállas zuzmóval benőtt fa volt ez, amelyben ember lakott. Tövéhez kenyeret tettek, és nem vágtak volna bele, mert vér folyt volna belőle, és minden szerencséjüket elvesztették volna. Irod. Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Szendrey Zsigmond: A nép élő hitvilága (Ethn., 1938); Gunda Béla: Néprajzi gyűjtőúton (Debrecen, 1956).