erdei szállás

ártéri tájak, vizek melletti erdős háton kialakított állatteleltető hely (→ telelő). A → tartozéktelepülés egyik formája. Legfontosabb építményei: az → akol, valamint az emberi tartózkodásra szolgáló kunyhó. A jelentősebb erdei teleltetőhelyeken állandóbb istállót is építettek. Az erdei szállások kis területű kertecskék voltak, amelyek füzérszerűen vagy méhsejtszerűen kapcsolódtak egymáshoz. Birtoklásuk a 18. sz.-ban még nem jelentette a szálláshely földjének és fáinak tulajdonjogát, csupán a régi szokásjog alapján biztosított folyamatos használati lehetőséget. Az első foglalásból származó szálláshasználati jogot adták-vették. Az erdei szállásoknak különösen a Duna mo.-i D-i szakaszának árterületein volt nagy jelentősége a 18. sz.-ban és a 19. sz. első felében. – Valószínűleg voltak Mo. más vidékein is erdei szállások, de ezek részletes és alapos feltárását még nem végezte el a néprajztudomány. A Duna melléki ártéri szállásoktól sok vonatkozásban különböztek, de tulajdonképpen mégis erdei szállásoknak tekinthetők a debreceniek 17–18. sz.-i erdei állatteleltető helyei. – Irod. Szabó István: A debreceni tanyarendszer kialakulása (Föld és Ember, 1929); Andrásfalvy Bertalan: A mohácsiak állattartása 1686-tól 1848-ig (klny., Bp., 1970).