Erdély, Erdélyország, Erdélység (románul Ardel, Transilvania, németül Siebenbürgen)

nagy kiterjedésű földrajzi-történeti táj a Kárpát-medence DK-i részén a mai Romániában. 106–271 között Dacia néven római provincia. A népvándorlás idején különböző népek (hunok, gepidák, gótok, vandálok, avarok, szlávok stb.) szállásterülete. A honfoglaló magyarok gyér bolgár–szláv lakosságot találtak Erdélyben. Tartósan a 10. sz.-ban az Alföldről kiindulva a Szamos, Sebes-Körös és Maros völgyein bevonulva szállták meg. Erről tanúskodik Erdély magyar neve is, mely a központi magyar tájszemlélethez igazodva, ’erdő előtti, erdőn túli’ területet jelent <Erdőelve>, valamint a mai román név előzménye a középkori mo.-i latinságban használt Transsylvania. A 11. sz.-ban az említett három folyó völgyei és a Mezőség összefüggő magyarlakta területek voltak. Erdély K-i és D-i vidékei ekkor még a gyakori kun és besenyő becsapások ellen védő gyepűt és gyepűelvét alkották. A magyarság a 13. sz.-ra fokozatosan benépesítette Erdély termékeny folyóvölgyeit és hegyi medencéit. Általában eljutott a bükk- és fenyőerdők övezetéig, sőt a Székelyföldön a fenyőerdők övébe is betelepült. A középkori Mo.-on legtovább Erdélyben maradt meg a királyi hatalom erős befolyása és a nagy kiterjedésű királyi birtokok. A Marostól délre eső viszonylag ritkán lakott területre a 12–13. sz. folyamán a magyar királyok szász népességet (→ szászok) telepítettek (→ Királyföld). Szászok költöztek Beszterce vidékére, a Barcaságra és Ny-Erdély egyes pontjaira is (Kolozsvár, Torda, Nagyenyed). A 11–13. sz.-ban Erdély különböző pontjaira besenyők és kunok is kerültek, akik kis számban lévén hamarosan beleolvadtak a környező magyarságba. A → románok a 12–13. sz.-ban jelentek meg Erdélyben. Az első évszázadokban főleg a magas hegyi tájakon a Bihar-hegységben és az Érchegységben, Hunyad megyében és a Fogarasi-havasokban telepedtek meg. Majd a 14–17. sz.-ban újabb sűrű rajokban érkezvén dél felől Erdély minden vidékén megjelentek. A 13–14. sz.-ban kialakultak a nemesi vármegyék, és a 15. sz.-ra megszilárdult Erdély rendi szerkezete, amely a magyar vármegyék, a székely és szász székek szövetségéből állt és több mint négy évszázadon át közigazgatási szervezetként is érvényben volt. A középkori Mo. három részre szakadása után (1541) Erdély másfél száz évig önálló fejedelemségként létezett, amely magyar fejedelmek kormányzata alatt laza hűbéri függésben élt az oszmán-török birodalommal. A török és a Habsburg-királyság között egyensúlyozó, belső politikai függetlenségét őrző Erdély ebben az időben gyakran keveredett pusztító háborúkba, amelyek elsősorban a folyós völgyekben és alacsonyabb dombvidékeken élő magyarokat és szászokat sújtották. Elpusztult helységeikbe jórészt románok költöztek. Különösen a tizenöt éves háborúban (1591–1606) és a II. Rákóczi György lengyelo.-i hadjáratát megtorló török-tatár pusztításban fogyatkozott meg a népesség. 1690-ben a török visszaszorítása után a Habsburgok Erdélyt nem csatolták vissza Mo.-hoz, hanem fejedelemségként, ill. nagyfejedelemségként külön kormányozták. A magyar reformkor törekvései közt első helyen szerepelt Mo. és Erdély uniója. Az egyesülést az erdélyi országgyűlés 1848-ban ki is mondta, azonban az új birodalmi alkotmány értelmében 1849–67 között ismét külön kormányozták Bécsből. 1876-ban megszüntették Erdély addigi közigazgatási beosztását is, a székekből és vidékekből vármegyéket szerveztek. Az Osztrák–Magyar Monarchia fölbomlásakor, 1918-ban a románok, majd 1919-ben a szászok is kimondták Erdély elszakadását Mo.-tól. A trianoni békeszerződés Erdélyt mint többségében románlakta területet Romániának ítélte és jóval a történeti Erdély határain túl az Alföld szélén húzta meg az új magyar–román államhatárt. Ennek következtében a köznyelvi szóhasználatban Erdély neve kiterjedt a történeti Mo.-tól Romániához került egész területre, amely meghaladja a történeti Erdély területét. 1940–1944 között É-Erdély és a Székelyföld ismét Mo.-hoz tartozott. A párizsi békeszerződés értelmében ma újból Románia része. Erdély mai magyar lakossága elsősorban a → Székelyföldön és az É-Erdélyi városokban él. Jelentős számban laknak magyarok → Kalotaszegen, a → Barcaságon, a Maros, a Szamos és a Kis-Küküllű völgyében, valamint a → Mezőségen. A 19. sz.-ot az Erdélyi magyar parasztság egymáshoz földrajzilag közel eső, de a társadalmi-gazdasági fejlődésben különböző fázisokban megrekedt rétegekre és csoportokra tagolódva érte meg. A klasszikus értelemben vett jobbágyfalvak mellett (pl. a Mezőség) megtalálhatók voltak szabadalmas vagy egykori kiváltságok emlékét őrző közösségek (Székelyföld, → Hétfalu), kisnemesi falvak (→ Hunyad megyei magyarok), „iparos” parasztok (Torockó) és városi parasztpolgárok (Kolozsvár-Hóstát). A néprajzi vizsgálatok számára különösen tanulságos ezeknek egymás mellett élése és kapcsolata. A bonyolult nemzetiségi viszonyok folytán Erdély különböző paraszti kultúrák (magyar, román, német) találkozásának területe. A magyar népi kultúra nyelvszigeteken és peremvidékeken mind a tárgyi világban, mind a díszítőművészetben, a szokásokban és a népköltészetben számos, a Ny- és K-európai (balkáni) kapcsolatokat reprezentáló, archaikus jelenséget és elemet őrzött meg. – Irod. Bartók Béla–Kodály Zoltán: Erdélyi magyarság. Népdalok (Bp., é. n.); Szilády Zoltán: Erdély magyar népe (A történeti Erdély. Szerk. Asztalos Miklós, Bp., 1936); Viski Károly: Erdélyi népélet (Erdély, Bp., 1941); Erdély és népei (szerk. Mályusz Elemér, Bp., 1941); Makkai László: Erdély története (Bp., 1944); ifj. Kós Károly: Népélet és néphagyomány (Bukarest, 1972).