| extraneus <lat.>, idegen, vidéki | TARTALOM | Ezredéves Országos Kiállítás Néprajzi Faluja |
az → állatmese egyik alműfaja, melyet Aiszóposz görög meseíró (i.e. 6. sz.) latinosított nevével jelölnek, s az ő szerzeményeinek szokás tartani, jóllehet a rövid, csattanóra kihegyezett tréfás, didaktikus történetek körülbelül úgy függenek össze személyével, mint a → Mátyás-mesék esetében a királynak tulajdonított tréfás cselekedetek Mátyás királlyal. Jellegzetes társadalmi ellentétek, emberi helyzetek, jellemtípusok és viselkedésmódok állatokra transzponálását ismerte már az egyiptomi, ind és szanszkrit verses és prózai meseköltészet, alkalmazták őket a görög és latin rétorok, középkori keresztény prédikátorok, a reneszánsz és a felvilágosodás költői. A magyar népköltészetben Heltai Gáspár ezópusi fabuláit és Gáspár János Csemegéit mesélik tovább, de bejuthattak a szóbeliségbe diákközvetítéssel a görög és latin nyelvkönyvek, nyelvmesterek által megfogalmazott ezópusi mesék is. A szájhagyományban nem a szokásos mesemondó alkalommal, hanem beszélgetés közben, mintegy a közmondások terjedelmesebb, képszerű megfogalmazásaként kerülnek elő. Előszeretettel alkalmazzák az ezópusi meséket 18–19. sz.-i közmondásgyűjteményeink is egyes közmondások mesés magyarázataként. Jellegzetes ezópusi mesék: → egér és az oroszlán, az, → farkas és a bárány, a, → kutya és a farkas, a, → róka és a holló, a, → róka és a szőlő, a, → tücsök és a hangya, a. – Irod. Dugonics András: Magyar példabeszédek és jeles mondások (Szeged, 1820); Kovács Ágnes: Magyar állatmesék típusmutatója (Népr. Közl., 1958); Brunner-Traut, E.: Tiergeschichten in Bildern aus dem alten Aegypten (IV. International Congress for Folk-Narrative Research in Athens, Athen 1965); Aiszóposz meséi (fordította, az utószót és a jegyzeteket írta Sarkady János, Bp., 1969); Levin, I.: Tiermärchen im Tadschikischeri (Kontakte und Grenzen. Göttingen, 1973).