betyárdal, betyárnóta

népi líránk egy újkori válfaja, a törvényen kívül élt betyárok szájába adott vagy róluk szóló dal. Népszerűsége ellenére sem volt egyenletesen elterjedve. Lényegében múlt századi jelenség, kevés köze van a korábbi félnépi lator- és tolvajénekhez, inkább a → bujdosóénekek (Bujdosik az árva madár; Erdők-mezők, vad ligetek…) hagyományainak folytatója. A közvetítő szerepet betöltő → ponyva révén a múlt századi betyárromantika (Híres vitéz az a Sobri…) is befolyásolta. Műfaji szempontból nehéz elválasztani a lírai jellegű → betyárballadától (Arra alá az alföldi csárdába; Majd elmegyünk napkeletnek; Nem akar a vezérürüm legelni; Szobáki csárda mellett…); az életformából adódóan pedig össze van fonódva egyrészt a → pásztordallal (Debreceni fődön van a lakásom; Lóra csikós, lóra!...), másrészt pedig a → rabénekkel (Azt sem hittem volna soha...). A betyárdalok hosszabbak, egyben epikusabbak, továbbá érzelmileg végletesebbek és drámaibbak is a korabeli lírai dalok átlagánál. Bizonyos kétarcúság is megfigyelhető, így pl. olykor pontosan (Megizenem a makai uraknak; Voltál-e már Félegyházán, Berénybe?…), máskor csak általában (Betyár lova kint legel a pusztába; Betyárgyerek az erdőbe…) utalnak a helyszínre, hasonló a helyzet a lírai hősök név szerinti (A Savanyú nem úri nemből való; Híres betyár vagyok: Vidrócki a nevem; Rózsa Sándor harminchat szél gatyája…), vagy csak általánosságban történő (Betyár vagyok, annak hívnak engemet; Szegénylegény vagyok én…) bemutatásával. Az idealizált hősök előéletéről tömör valóságot (Mikor juhászgyerek voltam, Az állásban elaludtam; Nem maradtam őfelsége huszárja, Inkább lettem zöld erdőnek betyárja…) vagy megszépített általánosságot (Monostori zöld erdőben születtem; Séta Pistát nem édösanyja szülte: Barázdába kis pacsirta költötte…) tudunk csak meg. Hasonlóképp csak rövid utalás történik valamely kezdő- vagy végpontot jelentő eseményre is (Bevágtattam Csurgó-várba; Csütörtökön virradóra Találtam egy pej csikóra; Kilenc zsandár áll a lovam elébe Megfogatott engem a komiszáros…), e felvillantott, de nem részletezett jelenetek az érzelmi reflexiókat is pótolják. A betyár a parasztság, főként a pásztorok és az uradalmi cselédek ideálja, ennek megfelelően felszerelésüket, külső-belső vonásaikat eltúlozzák (Arany a zablája, Ezüst a kantárja; Mit ér nekem hat vármegye, Tizenkettő jöjjön ide!), lopásaikat virtusnak tüntetik fel (Hortobágyon nekünk nő fel a csikó; Kötőfékem harminchárom, Tele lopom még a nyáron…), s végeredményben szociális hősöknek tekintik őket (Az urakat fosztogattam, Szegényeknek osztogattam; Isten teremtette a betyárokat, Azok által veri a gazdagokat…); mindehhez 1849 után még nemzeti vonások is járulhattak (Letörött a bécsi torony gombja, Rózsa Sándor lova vizet inna…). E felfogásnak megfelelően a betyárélet idilli (Minden bokor szállást ad a betyárnak; Nyárfalevél derekalja, párnája, Gyöngyharmat a takaródzó dunnája…); a társadalommal nincs ellentéte (Cifra csárda az én tanyám…), csak a hatóságokkal (Engem a vármegye keres; Kilenc zsandár áll a lovam elébe…). A betyárdalokban kevesebb az érzelmi reflexió és kisebb fokú a díszítettség, ellenben több az állandó jelző, a formula és az ún. drámai elem is. – Irod. Imre Sándor: A népköltészetről és népdalról (Bp., 1900); Ecsedi István–Bodnár Lajos: Hortobágyi pásztor- és betyár-nóták (Debrecen, 1927); Dömötör Sándor: A betyárromantika (Ethn., 1930).