pásztordal, pásztornóta

népi líránk hagyományos foglalkozáshoz kötött csoportja, jószágokat őrző férfiak életéről és érzelmeiről szóló dal. Egy részük általános vonatkozású, ismert → népdal átalakítása, más részük önállóbb lelemény; mindkét csoport valamivel régiesebb a korabeli átlagnál. (Bár a körforgás állandó, a pásztordalok lassabban változnak a népdaloknál.) Legkorábbi rétegük a → bujdosóénekek (– Bujdosik az árva madár…) és a → rabénekek (– Ezt nem hittem volna soha!…) rokona; jelentős részük összefonódik a → betyárdalokkal (– Ha fölülök a bugaci halomra; – Lóra, csikós, lóra!…); mindez a szinte társadalmon kívüli, szabad életformából adódik. A pásztordalok tudatosan meg is fogalmazzák az életforma szabad, kötetlen voltát (– Nincsen árok, se kerítés, Enyém az egész határ!…), rendszerint a paraszti munkával állítják szembe (– Nekem is meghagyta az édesanyám, Hogy ne legyen se ösztökém, se kapám! – Szegény paraszt kaszál, kapál izzadva…); egyébként is a pásztor valóságos paraszti ideál, a pásztordalok pedig parasztságunk kedvelt nótái közé tartoznak. Ugyanakkor a pásztor ideálja a még szabadabb betyár (– Se csikósnak, se gulyásnak ne adja, Mert ott csak a betyárságot tanulja!…), így saját dalaiknál is gyakrabban éneklik a betyárdalokat. (Magyar viszonylatban nem beszélhetünk pásztorballadáról, csak → betyárballadáról!) – A pásztordalok tipikus férfinóták, így még a népdalok átlagánál is tartózkodóbbak és egyben díszítetlenebbek. Ábrázolásmódjuk reálisabb, mint saját pásztorművészetüké (pl. a tárgyakon előfordul térdelő, kegyelemért könyörgő pandúr, a dalokban viszont nem; a viselet, továbbá a mulatozások díszítőművészeti ábrázolása is gazdagabb, mint a költészeti); különben mindkét művészet idealizál, stilizál és egyben tipizál is (a természeti keret jelzés csupán, a hősöknek csak nevét kell kicserélni stb.); motívumkincsük (nap, hold, csillagok, jószágok, eszközök, erdő, mező, betyár, pásztor, mulatság stb.) nagyjából azonos, bár pl. a pásztordalok valahogyan meg tudnak birkózni a ló ábrázolásával, a pásztorművészet azonban nem! A kis univerzum középpontjában a pásztor áll és magára vonatkoztat minden jelenséget. A környezet költői ábrázolása vázlatos, de a természetközelség egész dalkincsüket áthatja (– Debrecennek van egy vize; – Este van már, besötétült a puszta; – Mindenfelé kerek az ég alja…); az irodalomból ismert pásztoridillel viszont ritkán találkozunk (– Hortobágyon kivirult az ibolya…). – A pásztordalokat részben az egyes foglalkozások szerint (→ csikósdal, → gulyásdal, → juhászdal, → kanásznóta), részben pedig a közös témák szerint lehet csoportosítani. Így valamennyi foglalkozásra jellemző a kérkedő (– Csikóslegény vagyok, Hortobágy eleje; – Nincs szebb élet a juhásznál…) és a vele rokon vetélkedő daltípus, mely rendszerint → csúfoló (– Azért ült a gulyás lóra, Mert hamis volt a bikája; – Mit ér a csikós ló nélkül?…) formájában él. Közös gond az időjárás mostohasága (– Esik eső, nem lehet elbúni; – Öregön esnek a havak…), a jószágok elvesztése (– Ellopták a tinó anyját; – Elveszött a buga bárány; – Elveszött a siska göbe…); a tavaszi kihajtás (– Gyűjtik a csordákat…), őszi elszámolás (–Kikeletkor: Szent György-napkor Minden ember lehet pásztor, De már ősszel: számadáskor Az az ember, ki beszámol…), a gazdákkal való ellentét (– Most szolgálok huncut gazdát!…), valamint a régi pásztorélet átalakulása (– Ócsó mán a pásztor…). A gondjukra bízott jószágokat állandó jelzők (buga, daruszőrű, fakó, pej, szilaj stb.) és becéző szavak (édes, kedves, kis, selymes stb.) segítségével, emberszerű beállításban ábrázolják (– Kényes az én lovam szája, Nem szokott a más kútjára; – Szilaj a babám gulyája, Nem jár az a más kútjára…), különösen, ha nem tudnak legelőt biztosítani (– A bárányok sírnak-rínak; – Bánatosan bőg előttem a gulya…); legfőbb kedvenc a ló, melynél a → túlzás minden eszközét igénybe is veszik. – A pásztorok szerelmi dalai eléggé tartózkodók, képeik az életformából adódnak (– Béklyóba vert engem is a szerelem; – Én is árva, te is árva; Bújjunk egymás árnyékába!…). Annál duhajabbak a különféle → mulatónóták (– A csikósok, a gulyások kék lajbiba járnak…), köztük nem egy szabadszájú is akad. A → bordalok és mulatónóták előadásmódja olykor játékos és modoros, legtöbb esetben ezt a túlcifrázással és a hangmagasság állandó csúsztatásával, a tempó váltakoztatásával érik el. Ennek külön specialistái vannak, akik rendszerint szólóban produkálják magukat. A pásztorok között különben több híres → nótafa élt. – Irod. Herman Ottó: A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp., 1914); Ecsedi István: Hortobágyi pásztor- és betyárnóták dallamokkal (Debrecen, 1927).