rabének, rabnóta

lírai-epikus helyzetdal, szabadságától megfosztott személy fogságáról, szenvedéseiről szóló panaszos ének. Műfajilag is eltér a politikai → börtöndaltól és a háborús → hadifogolyénektől. A rabének az utóbbi évszázadok irodalmi és népköltészeti műfaja, esetenként átmeneti típus is akad (18. sz.: – Tavasz, tavasz, gyenge tavasz…). Korábbi rétege régies vonásokat őrzött meg (pl. – Hallottad-e hírét?… kezdőformula) és műfaji rokonságban van egyes klasszikus balladákkal (A fogoly katona, Szilágyi és Hajmási), valamint → bujdosóénekekkel és → történeti énekekkel is. Erdélyi és moldvai rabénekek megőrizték az idegen (tatár, török, német) fogság emlékét (– Madarka, madarka, Ne zavard a vizet! – Véremmel írattam E kis cédulácskám; – Vidd el, madár, vidd el, levelemet vidd el!…), egyébként a legtöbb a hatóságokkal történt összeütközésről (betyárság, szökés a katonaságtól, bűntett) szól, ezeket viszont nem mindig lehet elválasztani a → betyárdaloktól és a → betyárballadáktól (– Pej lovam viszik Gyulára, Magamat vason utána. – Ne hajts, kutya, olyan nagyon, Úgy túl soká leszek vason!). A rabénekek esetleg átveszik a betyárballadák néhány helyét, de még kevesebb bennük a cselekményesség és jóval több a líraiság; pl. a természeti kezdőkép (– Nem arrul hajnallik, amerrül hajnallott; – Orosházárú fúj a szél), a madárral küldött üzenet (– Készülj, édes fecském, Vidd el levelecském!…); ritkábban a kedves otthonának megszépítése (– Ónos az ablaka, Üveg az ajtaja; Az ablak alatt van Egy édes almafa…), általában az érzelmi reflexió a jellemzője. A rabénekek majdnem mind első személyben szólnak, ez a dalok keletkezésére is utal; a legtöbb és legszebb darabot a D-Alföldön gyűjtötte Kálmány Lajos, ahol Ráday Gedeon (1829–1901) vésztörvényszéke is működött (1868–1871). E látszólag személyes jellegű rabénekek néhány típusra korlátozódnak, mint a → keservesek is, tele vándorversszakkal, költői közhellyel és → formulával. A lírai „hős”-ről úgyszólván semmit nem tudunk meg, elítéltetésének okára pl. csak nagynéha történik utalás (– Ülöm a tömlöcöt hat szilaj tinóért, Zörgetem a vasat nyerges paripákért…), hasonlóan kerülik az elfogatás, ítélet stb. részletezését, legfeljebb a tárgyalásról szól mindig ugyanaz a formula (– Látom az urakat: Huszonnégyen vannak, Mind a huszonnégyen Rólam törvényt szabnak…). Annál részletezőbb, költőibb a sokféle panasz: a börtön ridegsége (– Az én égő gyertyám: kígyók, békák szeme; Takaródzó párnám: tömlöcöm teteje; – Bóthajtásos az én szobám, Még a hódvilág se süt rám…), a kegyetlen bánásmód (– Nehéz vasban vagyon a kezem, a lábam; – Úgy néznek ránk, mint hóhér láncon tartott ebre…), a silány rabkoszt (– Más jóllakott, én koplaltam; – Megsárgított a vármegye kenyere…) stb. E panaszok formuláinak jó részével a → katonadalokban is találkozunk. Jellemző tartalmi-szerkezeti elem még az üzenet (– Ha kérdi, hogy vagyok? Mondd meg, hogy rab vagyok!…), a szabadulás reménye (– Fölszállott a páva vármegyeházára; – Rab vagyok, rab vagyok, szabadulást várok…), valamint a kettős magatartás: ígéret a javulásra (– Megjobbítom életemet…) vagy a bosszúra (– Ha kiszabadulok nyárba, Tudom, sok ember megbánja!…). Női rabénekkel csak újabban találkozunk; ezek még közelebbi típusrokonai egymásnak, mint a többiek. – A régies rabénekek között még van strófátlan és bokorrímes is, egyébként általános a 4 sorból álló, páros rímű versszak, a sorok rendszerint 8 szótagosak. A rabénekek 4–5–6–7 versszakosak, tehát hosszabbak a lírai dalok átlagánál. – Irod. Ecsedi István–Bodnár Lajos: Hortobágyi pásztor- és betyár-nóták (Debrecen, 1927); Kálmány Lajos: Alföldi népballadák (K. L. hagyatéka II., sajtó alá rendezte Ortutay Gyula, Bp., 1954); Ortutay Gyula–Katona Imre: Magyar népdalok (II., Bp., 1970).