halott etetése

a halott étellel való ellátása közvetlenül vagy jelképes formában. Eredetileg a halál utáni élet, ill. az élő holttest képzetében gyökerezik (→ lélek), amelynek értelmében a halott nemcsak életében használt tárgyaira tart igényt, hanem az élete továbbviteléhez szükséges dolgokra is, elsősorban ételre, italra és ruházatra. Egyben a halotti áldozat kezdeti formája (→ halottkultusz). Az eredeti hiedelemtartalom a halott etetésenek több mai formájában is világosan felismerhető; Közép-Európában – és a magyar nyelvterületen – az esetek többségében azonban már a lélek táplálásáról van szó, gyakran csak jelképes módon (pl. jelképes ételekkel: vagy a halottat megszemélyesítő gyerekek, → szegények etetésével). A magyar nyelvterületen a halott etetését elsősorban a r. k. és gör. keleti vallású lakosság gyakorolta. Csak szórványosan fordult elő a felravatalozott halottnak adott étel, és a halott etetése a virrasztóban (→ virrasztás), valamint az étel sírra helyezése vagy utólagos beásása a sírba. Tehát a halott etetésének mindazon formái, amelyek közvetlenül az élő holttest elképzeléséhez kapcsolódnak, jelentéktelen szerepet játszottak. A 20. sz.-ban viszonylag intenzíven élő formák mindegyike a visszajáró halott hitéhez fűződik. Legáltalánosabb volt a halott etetése a temetés utáni első éjszakán, amikor a halott „visszajön a szállást megköszönni”. Ilyenkor az asztalra vagy gyakrabban az ablakra tettek számára ételt. Ritkábban fordult elő a halott etetése a lélek végső távozásának vélt időpontjában (3 nappal, 1 héttel, 2–7 héttel stb. a haláleset után), amikor a hit szerint a halott még utoljára meglátogatja családját; továbbá alkalomszerűen olykor, amikor úgy vélték, hogy azért jár vissza, mert éhes (ezt pl. álmában közölte hozzátartozójával), vagy a → túlvilágon hiányzik neki az ennivaló (erről a → halottlátó tudósítja a családot). – A → halotti tor régen szokásos temetőben tartásában (a 20. sz.-ban már csak szórványosan fordult elő), feltehetően szerepet játszott a halottal való utolsó együttevés gondolata is. Még a háznál tartott torokon is előfordult, hogy a halott számára is terítettek. Halottak napján (→ mindenszentek), valamint szórványosan → húsvétkor, → pünkösdkor, még ritkábban disznótorban és → lakodalomban nem annyira egy bizonyos halottat, hanem általánosságban a család halottait etették. Ez többnyire jelképes módon, üres terítékkel történt, de ritkábban előfordult ételek asztalra, ablakba, esetleg tűzbe tétele a halott számára. A → karácsonyi vacsora asztalon hagyott maradékaihoz is fűződhettek ilyen elképzelések. A halottnak adott ételek az alkalom szerint változtak. Az üres teríték mellett egyformán gyakoriak voltak a „jelképes” ételek (só, víz, liszt, kenyér, cipó), valamint a tej, bor, pálinka; a család által éppen fogyasztott ételekből való juttatás vagy a halott kedvenc étele. A halott etetésének különböző változatai nem rendszerezhetők területileg. Európa-szerte ismert minden eljárás, bizonyos intenzitásbeli különbségekkel. Csak néhány sajátság tűnik a 20. sz.-ban egy-egy terület jellegzetességének. Így több szláv népnél, valamint a románoknál jellemző a sírra vitt étel haláleset után és a különböző halotti ünnepeken; ill. e területeken gyakran a legutóbbi időkig a temetőben tartották a tort. Mo.-on hiányzik az emléktorokkal együtt a halott emléktorokon való ellátása, amely szintén elsősorban DK- és K-európai jellegzetesség; valamint az Európa nagy részén fellelhető, húsvéthoz és pünkösdhöz kapcsolódó szokások. A karácsony is sokkal kevésbé halotti jellegű ünnep a magyarságnál, mint bármelyik szomszédos területen; ennek megfelelően a halott etetése karácsonykor csak igen szórványos. (→ még: halál, → halotti szokások) – Irod. Murko, M.: Das Grab als Tisch (Wörter und Sachen, 1910); Ranke, Kurt: Der dreissigste und vierzigste Tag im Totenkult der Indogermanen (FFC 140. Helsinki, 1951).