mindenszentek

egyházi ünnep, amelyhez a halottakra való emlékezés → szokásai, → hiedelmei kapcsolódnak. Az 1. sz.-tól kezdődően a keresztény egyházak nov. 1-én ünneplik. Eredetileg azoknak a halott lelkeknek az ünnepe, akikről a naptár név szerint nem emlékezik meg. A bencés kezdeményezésű kultuszból a magyar bencések is hamar kivették részüket. Általánossá a Tridentinummal újjászülető szentkultusz nyomán vált, de az utána következő halottak napja miatt elsorvadt, annak vigilijájává lett. Azt a hetet, amelybe a halottak napja esik, halottak hetének nevezik. – Nem tudjuk, hogy az ünnepi népi szokásai mikor alakultak ki. A sírok megtisztítása, virággal díszítése éppúgy általánosan elterjedt szokás a nyelvterületen, mint a halottak lelki üdvéért szóló gyertyagyújtás. Mindezek mellett helyi szokások is kialakultak: Göcsejben pl. mindenki annyi verset harangozott, ahány halottja volt, másutt a koldusokat ajándékozták meg az alkalomra készült cipóval, rétessel stb. (→ szegények etetése). Ahol szokásban volt a → halott etetése, ott – a család bőséges lakomázása, néhol mulatozása után – éjszakára a család halottainak terítettek aszerint a hiedelem szerint, hogy ezen az éjaszakán a halottak kikelnek sírjukból. A munkát általában tiltották, hogy a halottak nyugalmát ne zavarják meg, s ezt a tilalmat (→ tilalom) több vidéken kiterjesztették a halottak hetére is. Egyes falvakban hagyományosan ezen a napon tartották meg a → bíróválasztást, a cselédfogadást, s újították meg az egész tanácsot. – Irod. Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Bálint Sándor: Az esztendő néprajza (Bp., 1943); Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. A Mária-ünnepek és jelesebb napok a hazai és közép-európai hagyományvilágból (I–II., Bp., 1977).