birkaszín

TARTALOM

Bíró Friderika (Bp., 1943–)

bíró

1. A néphagyományban a bíró fogalom és kifejezés kettős értelemben szerepel: egyrészt a helységnek azt az elöljáróját értik rajta, aki katonának küldte őket s intézkedéseivel kiszolgálta az urakat, másrészt, aki vitás ügyekben megvesztegethető és a szegény nép hátrányára, kárára dönt. A bírónak a folklórban jelentkező kedvezőtlen megítélésére néhány példa:

Állj meg, bíró, kutya bíró,

Kerülj a kezembe!

Te tettél be, te tettél be

Katonaéletbe.

Jön az ëkzsékváló biró.

Nëm várja, hogy sok a síró;

Szekérre rakta gunyámat,

Utolsó vika buzámat.

Ha a főbíró háborgat,

Lopok neki egypár lovat,

Beállítom udvarára,

Még meg is hí vacsórára.

A bagoly is biró a maga barlangjában.

Az ajándék megvakítja a bírót.

Adj a bírónak aranyat, tied az igazság.

– 2. Kolozsvár környékén régen pallér. A község (falu), város általános igazgatását szervező, irányító és felügyelő, elsőfokú bíráskodást gyakorló tisztségviselője, aki egyúttal a helység vezető jogi testületének (tanács, elöljáróság stb.) a feje is. – 3. a község (falu), város szakigazgatásába tartozó részfeladatért felelős tisztségviselő vagy az ilyen tevékenységre felügyelő személy (→ borbíró, → cigánybíró, → erdőbíró, → fabíró, → halászbíró, → hegymester, → koldusbíró, → korombíró, → malombíró, → pusztabíró, → székbíró, → templombíró, → vásárbíróság). – 4. a vármegye keretében működött bíróságoknál a feudális időszakban fontos szerepet játszott mint bírótárs a szolgabíró, a táblabíró. – A bíráskodásnak a közigazgatástól történt elválasztása után jelentős vívmánynak tekintették a bírói függetlenség kimondását. Ennek lényege az volt, hogy a bíró csak a törvénynek és a szokásnak volt alávetve, a törvényben (1869:4. tc.) meghatározott eseteken és módokon kívül hivatalából nem volt elmozdítható, saját akaratán kívül nem volt szabad előléptetni vagy áthelyezni. A polgári kornak ez a bíróideálja azonban nem tükröződik népünk folklórjában. A bíró szó az ismeretlen eredetű, de a honfoglalás előtt már használt bír igéből képzett melléknévi igenév; ősi jelentése „hatalommal bíró” vagy „hatalmat gyakorló” lehetett. A környező népek egy része (román, szláv, albán stb.) átvette, sőt belekerült a hazai latin szókincsbe és a hódoltság korabeli hazai oszmán-török nyelv szavai közé is. – A „falusi bírói tisztség egyidős magával a faluval” (Szabó István), de a feudalizmus idejében már sok tekintetben rányomta bélyegét az a magánjogi viszony, amely a földesúr és a falu lakói között fennállott. A bíró a földesúr érdekeinek képviseletét látta el, akinek kényelmesebb volt a falu viszonylatában egy emberrel kapcsolatban állni (régi nevei: folnagy, falunagy, villicus, falusi bíró stb.) és általa végrehajtani rendelkezéseit. Hatalma a bíráskodásra is olyan mértékben állt fenn, ahogy a földesúr azt megengedte (átruházott hatalom); ezt a jogkört is eleinte a családfőkkel, esetleg a nép véneivel, később pedig az esküdtekkel, általában az egész → faluközösséggel együtt gyakorolta. Ez volt a falu széke (→ bírói szék) vagy falu füstje (a füst szó értelme még nem tisztázott, egyes feltevések szerint az első települések központjában őrzött tűztől származik, ahol a szakrális, az igazságszolgáltatási és igazgatási funkciók végbementek). Szinte már a korai időkben az egyház és az állam is a bírót használta fel az adók és szolgáltatások behajtásának megszervezésére és végrehajtására. A városok közül a földesúri mezővárosokban a bírói hatalom közel ugyanúgy fejlődött, mint a falvakban. A királyi szabadságlevéllel megajándékozott vagy telepített városok az önkormányzatnak már magasabb fokát érhették el, ami a szabad tisztviselőválasztásban, a bíráskodás és egyházszervezés szabadságában, a feudális nagyuraktól való viszonylagos függetlenségben nyilvánult meg. Szervezetének élén a már választott bíró állt, aki 4–12 esküdt polgárral együtt alkotta a tanácsot. A 18. sz.-tól a bírót a külső tanács választotta egy, esetleg 2–3 évre. Néhány német ajkú városunkban a tanács feje nem a bíró, hanem a polgármester volt. A 16. sz.-tól sok városban a bíró mellett a gazdasági ügyeket rendszerint a polgármester, a városrendészetieket pedig a → kapitány végezte: A bíráskodásnak a közigazgatástól való elválasztása után a kis- és nagyközségek feje továbbra is a községi maradt, de mellette az adminisztrációt a jegyző vezette, aki sokszor a község tényleges vezetőjévé is vált. A régi mezőváros utódjaként szereplő rendezett tanácsú városnak és a szabad királyi város utódjának, a törvényhatósági jogú városnak az élére a polgármester került differenciált szaktisztviselő gárdával. E helyeken 1877 után a kisebb polgári, kereskedelmi vitás ügyek, mezei kártételek elbírálására községi bírót alkalmaztak. – Bíróvá tétel: A falusi és a mezővárosi önkormányzat fejlődésének különböző fokain a bíró eleinte a földesúr gazdatisztje, majd a földesúr vagy gazdatisztje által kijelölt falubeli, végül a lakosság által megbízott vagy megválasztott személy volt. A fejlődés időben sem egyenletes: a kinevezés és választás váltakozva éppen úgy előfordul a 14. sz.-ban, mint a 18. sz.-ban sok helyen olyan motivációval, hogy a földesúr több személyt jelölt ki (szükség szerint a különböző nemzetiségek vagy vallások képviselőiből), vagy a választást utólag erősítette meg. A kinevezés a földesúri magánhatalom, a választás azonban már a lakosság önkormányzata erősödésének, tehát közjogi tevékenység jeleként értékelhető. Különösen a 18. sz.-tól figyelhető meg, hogy az államhatalom egyre szélesebb körben avatkozott be a földesúri magánhatalom gyakorlásának ellenőrzésébe. Az 1767. évi egységes urbárium a kijelölés és a választás ötvözetét mutatja: a földesúr kijelölt három személyt, és a lakosság ezek közül választhatott bírót. De ez még nem eredményezett teljes önigazgatást, hanem azt jelentette, hogy a bíró felelőssége csökkent a földesúr és növekedett az állam viszonylatában: a két hatalom küzdelmében pedig elsikkadt az önkormányzat, csökkent a bírói hatalom. A földesúri hatalom megszűnte után (1848) a város aránylag önállóan, a község azonban a főszolgabíró által kijelölt személyek közül választhatta meg a bírót, funkcióit pedig egyre inkább a vagyonos rétegek sajátították ki maguknak. Háborús időkben nem szívesen vállalkoztak a bírói tiszt betöltésére, ezért az arányos érdekeltségen alapuló, a faluközösségnek megfelelő tisztségviselési kötelezettség rendszerei érvényesültek. A telkes jobbágyok – sőt néhol a zsellérek is – sorrend szerint („szeriben”) viselték a bírói tisztséget („sorra jár, mint a falusi bíróság”); a beltelki ház sorrendje vagy egyéb körülmény volt ilyen téren az irányadó. Teljes évre se vállalták ilyenkor a bíróságot: féléves, havi, sőt hetes rendszerek is váltogatták egymást a vármegye tiltakozásai ellenére. A szabad királyi városokban és ahol választás lehetséges volt, a bíró iránt fontos személyi követelményeket támasztottak. Ilyenek voltak a vagyonosság, a közügyekben való jártasság, az erkölcsösség, az igazságszeretet stb.; szakképzettséget nem kívántak meg. „Legyen megfélemlíthetetlen – mondja ki pl. Besztercebánya 1577. évi statutuma –, mert ez az alapja az igazságnak; ne ismerjen haragot, gyűlöletet, irigységet.” A választást rendszerint Szent György napján (ápr. 24.) tartották, de később – főleg a porciók elszámolása miatt – a 18. sz. végétől a katonai évvel hozták összhangba, tehát nov. 1-én került rá sor. Nem egy helyen a földesúr a választást szept. 1-re, máshol dec. végére rendelte; olyan helyről is tudunk, ahol a helység szentjének napján (pl. Endrődön Szent Imre napján) ült össze a választó testület. – A bíróválasztás mindenütt nagy ünnepélyességek között folyt le, az ilyen irányú szokásokat azonban még alig ismerjük. A megválasztott bírónak a régi bíró átadta funkciója jelvényeit: a bírói pálcát (botot), a zöld ágat (pl. Budán); a régi bíró sok helyen a kalapját letette a hivatal asztalára, vagy az új bíró eskütétele alkalmával a templom oltárának a zsámolyára, amivel jelképezte a hivataltól való visszalépését; a kalapot az új bíró vette fel. Átadásra kerültek a pecsét, a kulcsok és az iratos láda, a bírói szék, nagyobb helyen a város kapujának a kulcsai is. Az új bíró házához a beiktatás napján ünnepélyesen átvitték a közhatalom jelvényét, a → kalodát is. Az új bírónak esküt kellett tennie (beesketés), amit régen templomban tettek le, a 19. sz. eleje óta a vármegye megbízottja vette ki az esküt. Az eskütétel nyilvánosságához sok helyen hozzá tartozott az érvényes jogszabályok felolvasása a lakosság előtt. – A bírói hatáskör általában három csoportra osztható: igazgatási, igazságszolgáltatási és gazdasági jellegűre, valamint a közösség képviseletére. Ezeket törvények, vármegyei és földesúri határozatok állapították meg és nagy vonásokban belefoglalták az eskü szövegébe. A gyulai uradalomhoz tartozó falvak bíráinak esküje a 18–19. sz. fordulóján hatáskörükre nézve a következőket tartalmazta: „ ... a Köz jót elő mozdítani, a’ panaszolkodó ügyes bajos Személlyeknek, a’ mennyiben rajtam áll, minden Személy választás, kedvezés, vagy részre hajlás nélkül igazságot Szolgáltatok, a’ Köz terheket a’ Lakosok Között arányosan osztom fel; a’ Helységnek jövedelmeit nem fogyasztom, hanem inkább szaporíttani igyekezem, azokra Szemessen vigyázok, és annak idején arról mind magam hűségesen számot adok, mind pedig az alattam valóktól hűségesen Számot vészek.” Írott szabályok alig-alig kötötték meg a bíró kezét, a helyi szokások voltak az irányadók. Néhol a földesurak (pl. Gyulára nézve 1792-ben) vagy a városok (pl. 1548-ban Máramarossziget város), vagy a vármegyék adtak ki rendtartásokat, vagy kifogás formájában határoztak meg eljárási szabályokat. (→ még: faluszervezet) – Irod. Szendrey Ákos: A közigazgatás népi szervei (Magy. Nyelv, 1929); Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Bp., 1946); Horváth Pál: A középkori falusi földközösségek jogtörténeti vonatkozásai (Bp., 1960); Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961); Maday Pál: Falusi tisztségviselők hivatali esküje a gyulai uradalomban (Szeged, 1963); Eperjessy Kálmán: A magyar falu története (Bp., 1966); Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969); Imreh István: A rendtartó székely falu. Faluközösségi határozatok a feudalizmus utolsó évszázadából (Bukarest, 1978).