házközösség

a családnak és a birtoklásnak az az alakja, amelyben ugyanazon házban vagy telken épült több házban együtt lakott és közösen, „egy kenyéren” gazdálkodott 3–5 család. Létszáma 20–50 fő is lehetett. A közös gazdálkodást a legöregebb, de még erre alkalmas férfi vagy nő irányította. A házközösség szoros kapcsolatban állt a → nagycsaláddal, ennek kiterebélyesedése volt. Nagyszülők, szülők, gyermekek, testvérek, menyek és vők élhettek benne együtt. A világszerte ismert formákon (indiai házközösség, délszláv zadruga) kívül ezt találjuk meg a középkori szláv rodinný nedil-ben és a magyar → ősiségben. A középkori nemesi család ősi soron osztatlan család volt, melyet a közös származás és a közös birtoklás kapcsolt össze. Idővel megosztozott a család, a nép nyelvén „válakozik”, de a volt közös birtokosoknak megmaradt az → elővásárlási joguk. – Hazánkban a házközösségen elsősorban a katonai határőrvidéken keletkezett és különböző statutumokban szabályozott, eredetileg katonai hűbéri birtokot értettük, melyet a házközösség tagjainak zsold helyett engedtek át. Az 1850. évi határőrvidéki törvény állapította meg először ezen birtokok közös tulajdoni természetét; az 1885 : 24. törvény megszüntette a házközösségeket. A hazai jobbágyság körében is fennmaradt a házközösség rendszere a nagycsaládi formában, így Kalotaszegen, a borsodi matyóknál, a palócoknál, a szlavóniai magyaroknál és a Vas megyei Őrségben még a múlt században is megfigyelték. (→ még: vagyonközösség) – Irod. Kadlec, K.: Werbőczyovo Tripartitum... (Praha, 1902); Tagányi Károly: A hazai élő jogszokások gyűjtéséről (Bp., 1919); Sz. Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai palóc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956).