vagyonközösség

eszmei hányadok szerint meghatározott jogközösség, amelynek több formája közül népünk életében a legfontosabbak a következők voltak: 1. az osztatlan nemesi család valamennyi férfitagjának együttes joga az ősi vagyonban, a régi nemesi jogrendszerben (nemesi vagyonközösség). A szülők és gyermekek vagy a szülők halála után továbbra is együtt maradó testvérek, esetleg még további leszármazóik, házastársaik is közös haszonra gazdálkodtak. Az osztatlan család valamennyi férfitagja egyformán jogosult volt az ősi birtokban, a családfő tehát nem rendelkezett azzal korlátlanul, hanem csak valamennyiök beleegyezésével. Az atya és fiai mint társtulajdonosok állottak egymással szemben. Az atya halála után fennmaradó vagyonközösségben a fiútestvérek kollektív tulajdona érvényesült, csak a családfő helyét a legidősebb testvér töltötte be. Az árutermelés és pénzgazdálkodás kifejlődésével a vagyonközösség bomlásnak indult; a házas fiúk rendesen kiváltak már belőle. A 17. sz.-ban a vagyonközösséget a vértestvérekre korlátozta a törvény. A megszüntetésének módja az → osztály volt; ezáltal addigi tagjai osztályos atyafiakká: (→ osztályos atyafiság) váltak, akiket az addigi közös vagyonban csak → elővásárlási jog illetett meg. – 2. A jobbágyoknál a nemesi vagyonközösség mintájára főleg a → nagycsalád körében élt a családi vagyonközösség, amelyhez gazdag szokásjogi anyag járult (→ még: házközösség). – 3. Az úrbéres közbirtokosságok a volt földesúr vagyonából kiszakított erdő, legelő és nádas területek közös tulajdonban való hasznosítása révén jöttek létre; a legelők 1913-ban, az erdők 1935-ben tulajdonközösségi jellegüket általában elvesztették és társulattá szerveződtek. – Irod. Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944); Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány- és jogtörténet (Bp.; 1946); Sz. Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai palóc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956).