| hétfalusi csángó bútor | TARTALOM | hétfalusi csángó viselet |
hétfalusi csángók
a Brassótól keletre fekvő → Hétfalu magyar lakossága. A hétfalusi csángók magukat magyaroknak mondják. A szomszédos székelyek hívják őket sajátos nyelvjárásuk és szokásaik miatt csángóknak. Így nevezik a többi barcasági magyar falu (Barcaújfalu, Krizba, Apáca), valamint a távolabbi Halmágy és Székelyzsombor lakóit is. A hétfalusi csángók feltehetően 11. sz.-i, a → Barcaságban gyepüt őrző magyarok és besenyők leszármazottai. Az eredeti gyér népesség a kora Árpád-korban a D-Erdélyben lakó (Fehér megye) magyarokból (székelyekből) gyarapodott, és alaprétege a székelyek végső megtelepedését megelőzően vagy azzal egyidőben alakult ki (13. sz. első fele). Hétfalu eredetileg királyi birtok volt. A 14–15. sz.-ban kezdték bizonyos részeit adományozni, majd II. Ulászló Brassó városának elzálogosította. A központi királyi hatalom összeomlása után nem történt meg a visszaváltás, és Brassó másfél százados ellenkezés ellenére jobbágysorba süllyesztette az egykor szabadalmas jogállású, határőrző Hétfalu lakosságát. A szász polgárság földesurasága társadalmi, gazdasági és egyházi elnyomást jelentett, és a hétfalusi csángók kultúrájában jellegzetes nyomokat hagyott (pl. az evangélikus vallás követését). A hétfalusi csángóknak kevés földjük lévén, a szomszédos szász községekben vállaltak munkát (feles bérleteket), és fakitermeléssel, valamint fuvarozással is foglalkoztak. A múlt század második felében – különösen a vasútak megépülése után – Hétfalu magyar és román lakossága nagy arányban vándorolt ki Ó-romániába. A hétfalusi csángók különösen Bukarestben alkottak erős diaszpórát, ahol a városi személyfuvarozást (bérkocsi, később taxi) az 1930-as évekig nagyrészt ők látták el. – Irod. Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (VI., Bp. 1873); Kolumbán Lajos: A hétfalusi csángók a múltban és a jelenben (Brassó, 1903); Horger Antal: Hétfalusi csángó népmesék (Bp., 1908); Árvay József: A barcasági Hétfalu helynevei (Kolozsvár, 1943); Kós Károly: Tájak, falvak, hagyományok (Bukarest, 1976).
