itatás

a háziállatok gondozásának természetes velejárója a létfenntartásukhoz szükséges ivóvíz biztosítása. Az itatás napi periódusait az állatfaj igénye és a rendelkezésre álló lehetőségek szabták meg. A természetes vizekben bővelkedő legelőkön a szabadban legelő állatok megtalálták a szükséges vízmennyiséget, így itt szervezett itatásra nem volt szükség. A természetes vizeket, forrásokat, folyókat, tavakat távolabbi legelőkről is felkeresték az állatokat legeltető pásztorok. Ezeknek a régebbi időkben nagy fontosságuk volt a szálláshelyek kialakításában. A juhok, sertések itatásában a szabad vizeknek a legutóbbi időkig számottevő szerepük volt. A lovak és a szarvasmarhák csak a tiszta patakok, folyók vizét isszák szívesen, itatásukban az oklevelek tanúsága szerint már a 14. sz.-ban is fontos szerepet játszottak a különböző ásott itatógödrök, → kutak. A szabad vizeken és a kutaknál való itatásnak az évszaktól, a tenyésztési módtól függően állatfajonként különböző rendszere alakult ki, a napi kétszeritől a 8–10-szeri itatásig. Háziállataink közül legkevesebb itatást igényel a juh, mely két-három napig is kibírja víz nélkül, többet a szarvasmarha, legtöbbet a ló. Az itatási mód is különböző. Szabadban az állatot egyszerűen az itatóhelyre engedik, ha kút van, fa, vas, régebben bőr vederrel a → vályúba vizet mernek. Istállós tartásnál gyakran nem a kútnál, hanem az istállóban vederből, itatódézsából itatnak. Az állatok fejlődése szempontjából az a legjobb, ha szabadon, tetszésük szerinti időpontban ihatnak. Ezért a modern istállókban a 19. sz. második felétől önitató berendezéseket alkalmaznak. – Irod. Tagán Galimndsán: A legelő és legeltetési rendszer a baskíroknál (Ethn., 1937); Tálasi István: A bakonyi pásztorkodás (Ethn., 1939).

Csirkeitató (Átány, Heves m.)

Mezei itató (Szekszárd, Tolna m.)

Nagyitató (Átány) (Heves m.)