| jeles napok | TARTALOM | jelmez |
a művészi ábrázolás egyik módja, a műben szereplő hős(ök) lényeges vonásainak kiemelése, esetleg közvetlen véleményalkotás keretében. A népköltészeti jellemzés eltér az irodalmitól: általában közel áll a → leíráshoz és az epikában összefonódhat a cselekménnyel; hiányzik az egyénítés, csak típusok szerepelnek; részletezés árnyalás helyett általános vonások, jellemfejlődés helyett pedig kész, kialakult jellemtípusok kerülnek bemutatásra. Valamivel hangsúlyosabb a külső, mint a belső jellemzés, és mindkettőt el is túlozhatják. A népköltészetben a jellemzés nem szerves, hanem csak járulékos eleme egy-egy alkotásnak. Műfajonként némi eltérés adódhat. A népi lírában a jellemzés az érzelem külső indítéka bemutatásának szolgálatában áll (Azt is azért nevelték a kedvemre: Kék a szeme, göndör haja fekete; Megtetszett a gyönyörűszép szaváért, Homlokára göndörödött hajáért; Nem szeretlek másért: Két piros orcádért, Szemed járásáért, Szád mosolygásáért...), ehhez igénybe vehet → hasonlatot (Homloka fejér, mind márvány...), → túlzást (Szebb a mosolygásod, Mint a piros hajnal...), különféle állandó jelzőket stb. A belső jellemzés hasonló, össze is fonódhat a külsővel (Piros legént ne szeress, Mert a részögös lehet!...); olykor cselekménysorra utal (Eszem azt a szépen szóló nyelvedet, Kivel sokszor csalogattál engemet!...), rendszerint állást is foglal pl. tanács (Büszke legént ne szeress, Mert a csapodár lehet!...) vagy bírálat (Elvenném én a kend lányát, de csalfa...) formájában. A lírai hős bárki lehet, semmi közelebbit nem tudunk meg róla. Több szereplős dalok hősei és helyzetei is motiválatlanul vannak egymás mellé rakva (betyárdal: Egyik mondja nótáját, ölelgeti babáját. A második csak hallgat, Torka jó bort kívángat. A harmadik azt mondja: Üljünk, pajtás, a lóra!; rabének: Az egyik mellettem bilincsit pöngeti, Másik lábán levő vasát emelgeti, Harmadik átkozza születése napját, Némöl okul veti apját, édösanyját). A balladai jellemzés kétsíkú: a hősök tettein (tipikusan) és érzelmein keresztül (lírai módon) alakul. Bár épp a ballada a leginkább lélekábrázoló műfaj, még sincs benne elemző lélekrajz, sem pedig jellemfejlődés: a jellemtípusok (a kegyetlen anyós, a hűtlen feleség stb.) stilizált, kiélezett helyzetben kerülnek egymással összeütközésbe; a sűrített drámai cselekmény keretében tetteikből s főként párbeszédükből ismerjük meg őket. Így kevesebb az állandó jelző, gyakoribb a szélsőség. A részletes motiválás itt is elmarad (pl. a harmadik hajdúlegény szerepének megokolása Bíró szép Anna balladájában), olykor kopás eredményeképpen (pl. az idegennek eladott lány vonakodása, a gyermeküket meggyilkoló szülők viselkedése egyes változatokban stb.). A mesében a cselekmény a legfontosabb, a hősök épp csak jelezve vannak. A külső-belső jellemzés összefonódik, eltúlzott (Olyan gyönyörűszép gyermek volt, hogy párját nem lehetett látni. Szép es volt, de jószívű gyermek volt, okos gyermek. Sándor királyfi, AaTh 517–77. sz.). A mesében csak jó és gonosz, okos és ostoba, szép és förtelmes van; ezek a jellemtípusok cserélhetők, az alakok viszont állandók. A hősöket fő vonásokkal, tömbösen mutatják be; hiányzik tetteik mérlegelése, legtöbbször érzelmeik bemutatása is. E bábszerű figurákat a pergő jelenetsorok és egymással folytatott párbeszédeik tartják mozgásban. E névtelen hősök, sűrített jellemek ábrázolására bőven használnak állandó jelzőket és formulákat. A mondai hősök jellemzése balladai és a mesei ábrázolás között foglal helyet. Koronként más-más vonást ragadnak ki, mely csak részben felel meg a történeti hitelesség követelményének. (→ még: párbeszéd) – Irod. Dömötör Tekla–Katona Imre–Ortutay Gyula–Voigt Vilmos: A magyar népköltészet (Bp., 1969).