leírás

az irodalmi, népköltészeti ábrázolás egyik eszköze, valamely jelenség (valóságos vagy képzelt személy, tárgy, táj stb.) szavakkal történő bemutatása, ismertetése. A belső vonások leírása rokon a → jellemzéssel. A népköltészeti leírás kevésbé jelentős az irodalminál és a félnépi műfajoknál (→ história stb.), alkalmazásának módja korlátozott, ugyanakkor többféle szerepet tölthet be; gyakrabban használják más ábrázolási módszerekkel vegyesen, mint tisztán. Műfajonkénti eltérései meglehetősen nagyok, az → epikában fontosabb a szerepe, mint a → lírában. Leíró jellegű népköltészeti műfaj alig van, részben ilyen a → katonakönyvbeli vers és a → találós kérdés. Népi líránkból teljességgel hiányzik a tájleírás, annál gyakoribb a → természeti kezdőkép (Hortobágyon kivirult az ibolya; Közepibe szépen legel a gulya). A kibontott népdalbeli kép sem megy túl a jelzésen, általánosságon (A tavaszi szép időnek Lám, hogy mindenek örülnek! Erdők, mezők megzöldülnek, A madarak zengedeznek...). Inkább kinagyítanak egy képet és azt a lírai hőssel hozzák valamilyen kapcsolatba (Terebély, nagy sátoros fa, Szomorkodván, ül alatta; Sárga levél béhullajtja, A madár is elsiratja...). A népdalbeli leírás is lehet reális (Abban lakik a nagyutcán; Gólyafészek van a házán, Léces küskert ablakj’ alatt; Most meszelték bé a falat...) vagy megszépített (Könnyen megismerhedd annak házatáját: Piros rózsák lepik arany-almafáját; Gyémánt az ablaka, üveg az ajtaja...); további jellemzője a személyhez való fokozatos közelítés (Az én galambomnak dombon van a háza, Két keréken fordul csikorgós kapuja; Az ablakja alatt két szép koronafa, Kire a galambom neve van ráírva; Mögyeháza vasajtaja, Dudál a szél alul rajta, Kűbül van a fejemalja, Göndör hajam lekoptatja...). Hasonló az eljárás a személyi külsőségek leírásánál is, mely soha nem puszta leltár, mégha felsorolás jellegű is (megszépített: Arany a kantárja, ezüst a zablája, Sárgarézzel van kiverve a nyerögkápája...); alkalmazzák pl. az → ellentétet (Köpönyeget cseréltem a subámért, Kék nadrágot patyolat bő gatyámért, Az bakancsot szép kordoványcsizmámért...), a → túlzást és egyéb stilisztikai eszközöket is. A lírai hős személyének leírása még tömörebb: állandó jelzővel, hasonlattal vagy formulával történik; a részletezőbb felsorolás ritka, régies és rendszerint félnépi is (Szemöldököd szivárvány, A homlokod kőmárvány; Hajad le van eresztve, Tested frissen feresztve...). A balladában a leírás összefonódhat az elbeszéléssel, de a műfaj drámai, → párbeszédes jellege miatt jelentősége még kisebb, mint a lírában. A balladából a természet kimarad, a külsőségek leírása rendszerint cselekményes felsorolás (... Hogy vessem nyakamba vontarany szoknyámat, Hogy kössem előmbe patyolat-ruhámat, Hogy tegyem fejembe recefátyolomat, Hogy húzzam lábomba szép, piros csizmámat! ... Barcsai). A szereplő testi tulajdonságairól sem sokat tudunk meg, legfeljebb ha cselekvés közben (Rajta mossa, rajta Két szép fehér lábát, Piros szép orcáját, Piros szép Örzsébet...) vagy pedig sorsfordulón (Kár vóna még neköm akasztófán csüngni, Sárga bodor hajam szélnek elhordani, Két fekete szemöm hollónak kiásni, Két piros orcámat napnak hervasztani!...) ábrázolják őket. Néhány különleges tárgy (a csodamalom Görög Ilona balladájában) vagy jelenet (látomás a Júlia szép leány balladájában) leírása kivételesen részletezőbb is lehet. – A népmese terjedelméből és epikus jellegéből önként adódik a leírás fokozott jelentősége, a magyar mesemondók többsége azonban jobban kedveli az elbeszélést és a párbeszédet; mindkettő pótolhatja a leírást. A mesei leírást → formulával (Olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem!), → hasonlattal (Olyan sebesen forgott a vár, mint a motolla!), olykor egyszerű ismételgetéssel alkalmazzák (Ez olyan szép volt, hogy a világon annál szebbet látni nem lehetett: szép aranyhaja volt neki s gyönyörűszép arca, gyönyörűszép termete ... A táltos levágott feje). A legtöbb leírás nem más, mint felsorolás minden fokozatosság nélkül, legfeljebb a mesei csodásság képzetkörében (Ott volt egy porcelánhegy tetején egy rézkígyó farkán forgó vár. A várnak a falazata kereken ezüst volt, a palota belseje arany volt, berendezése gyémánt-gyöngyökből volt ... A táltoskanca és a libapásztorlány). Paraszti szemléletre valló, ellentétes szerkezetbe illesztett leírással jobb mesélőknél találkozhatunk (Azon a rétön olyan nagy fű van, hogy kaszálni es lehetött volna, mégis ott a marhák olyan soványak voltak, hogy a szél szinte elfútta őköt ... Hát ott úgy nincs, mit ögyenek a marhák, mint a kopasz földön, mégis olyan kövérök, mint a gyúrott háj ... A mödölecskék). Jóval gyakoribb a mesehősre való vonatkoztatás, ill. az ő szemszögéből való leírás (Lát egy gyönyörűszép, habzó selyemrétet, ami tiszta selyemből áll; minden fűszál csillogó, ragyogó. És annak a közepén látott egy kunyhót, a kunyhó mellett egy lovat; a ló mellett feküdt egy ember, az ember körül sétált az ő kardja ... Bús királyfi). A mesei leírás majdnem mindig összefonódik a túlzással, itt tehát nem reális–megszépített, hanem pozitív vagy negatív figurához tapadó leírásról beszélhetünk (Annak a királynak egy olyan gyönyörűszép felesége volt, hogy a föld kerekségén párját nem lehetett találni: ... a nap sütött a homlokán, két csillag a vállán ... A király, ki a lányát kívánta feleségül; – Olyan csúnya volt az a leány, hogy nem volt kévánatos még nézni se, mert ripacsos volt a pofája és olyan volt a haja, mintha egy nagy borsika nőtt volna ki a fejéből...). Hasonló végletesség jellemzi a tárgyak és más jelenségek mesei leírását is (Volt annak a királynak egy virágoskertje. Lehet, világ kerekségin ilyen szép nem volt, mint az. Amilyen virág létezik a világon, olyan mind volt abban a kertben: különbnél különb, jóillatú virágok; – Hát ott egy komisz gerhes ló a ménesbe. A nyakán meg a fején nem volt semmi szőr... Az egyik lába olyan vékony, mint egy éves csikóé; a másik meg olyan vastag, mint amilyen nyaka volt. A harmadik lábára sánta volt, a félszemére vak volt... Bús királyfi). A mesemondók tehát a színhelyet és a szereplőket naiv egyszerűséggel írják le, foltszerűen ábrázolnak, eközben bevált népköltészeti eljárásokat alkalmaznak. – Irod. Dömötör Tekla–Katona Imre–Ortutay Gyula–Voigt Vilmos: A magyar népköltészet (Bp., 1969).