fordított lábnyom

A lábnyom halandó vagy természetfölötti személyek egyszerű jelképe, jelenlétük megörökítője – kivált sziklába vésődve s-s kedvelt motívuma mondáinknak: Attila, → Szent István, Salamon, → Szent László, → Mátyás király, Toldi (→ Toldi-mondakör), Rákóczi (→ kuruc mondák) alakjához kapcsolódva él a magyar hagyományban. A nyugati legendairodalom a 6. sz.-tól fogva ismeri és alkalmazza, előzményei az ókori keletre vezetnek vissza. Indítékuk bizonyos természeti képződmények, sziklaalakzatok értelmezése, ilyen szempontból → eredetmagyarázó mondák. A lábnyomok visszájára fordításának célja mondáinkban, hogy a hőst ellenségei „ne arra keressék, amerre ment”; ezzel a furfangos fogással játssza ki a menekülő az üldözőket. Főként Rákóczi Ferenccel foglalkozó kuruc mondáinkban tér vissza ismételten ez a motívum, de alkalmazzák történeti anekdotáink, betyármondáink (→ betyármondák) is. Ismeri párhuzamait az észt, angol, izlandi, német, svájci, vend, oszét, kínai és afrikai népköltészet, a zsidó Haggáda; sőt már az egyik ókori homéroszi himnusz is úgy tudja, hogy Hermész hátrafelé tereli ki a csordából a lopott teheneket, Vergilius szerint pedig Héraklész marháit farkuknál fogva vonszolja el a rejtekhelyre a tolvaj Cacus. – Irod. Scheiber Sándor: Mikszáth Kálmán és a keleti folklore. VI. Visszájára vert patkó (Bp., 1949); Ferenczi Imre: Rákóczi alakja az abaúj-zempléni néphagyományban (Ethn. 1960); Castiglione László: Szent lábnyomok Indiában és a görög-római világban (Antik Tanulm., 1969. 2. sz.).