lovaglás

betanított ló hátán, ülő helyzetben történő helyváltoztatás (közlekedés), minek során az ember kormányozza az állatot. A ló hátalására az i. e. 2. évezred közepétől vannak bizonyítékok; ezt megelőzőleg csak kerekes járművek, hadiszekerek elé fogott lóval közlekedtek Elő-Ázsia népei (Irán, Mezopotámia, Kaukázus). Az i. e. 15–18. sz.-i lovasábrázolásokon a lovas még szemmel láthatólag bizonytalan a ló hátán. Biztonsága a lovaglás eszközeinek fejlődésével együtt fokozódott. – Az első → nyereg csupán négyszögletes bőrdarab, négy sarkán bőrszíjakkal a felerősítéshez. Hosszú ideig lótakaróhoz volt hasonló a pontusi szkíták nyerge is; tőlük ezt vették át a görögök, akiktől tovább került a rómaiakhoz. – A magyarok elődei az ugor korban (i. e. 500 előtti évezred) ismerkedtek meg a lóval és a lovaglással. Az ugor lovaskultúráról tanúskodik ló, nyereg, fék, ostor szavunk ugorkori származása, a másodfű, harmadfű (ló) kifejezésekben tükröződő szemlélet, amely a voguloknál is él. Ugor elődeink lovas vadászok voltak, rájuk illett Hérodotosznak a jürka vadászról adott ismertetése: fára mászva lesben áll, mindegyiknek készenlétben van a lova – amelyet betanított hasra feküdni, hogy alacsonyabb legyen – és a kutyája; ha meglátja a fáról a vadat, rányilazva és lóra szállva üldözi, a kutya pedig kíséri. Az övön hordott tegezt mint a lovas élet emlékét az obi-ugorok is megőrizték. Az előmagyar korból való nyelvi származék → kengyel szavunk, a nyereg fontos tartozékának neve. – Európa a magyarságot mint lovas népet ismerte meg. A honfoglaló magyarok harcmodora szorosan kapcsolódott lovaglási hagyományaihoz. Népünknél is megszokott volt a lovas temetkezés, akárcsak más lovas népeknél. Honfoglaló magyar sírokból azonban nem kerültek elő egész lócsontvázak, csupán az állat feje és lábcsontjai. Sok sírban csak a lószerszámot helyezték az elhunyt mellé. A magyar nyereg a honfoglalás óta a 19. sz. végéig kevesebbet változott, mint a sztyeppi nyergek ugyanezen idő alatt. Ugyanis a Kárpát-medencében nem fejlődött ki a faáthidalásos nyeregszerkezet, s a tiszafüredi, az igmándi készítésű parasztnyereg csakúgy, mint a kárpitozott ülésű úri nyereg a 7–8. sz.-i sztyeppi nyereg szerkezetét őrizte meg a közelmúltig. – Ny-európai krónikákban és felületes útleírásokban gyakran szereplő tévedés, hogy a honfoglaló magyarok és egyes sztyeppi népek fogyasztás előtt nyereg alatt puhították a húst. A → nyereg alatt puhított hús mendemondája része a magyarokról Ny- és Közép-Európában közkeletű előítéleteknek. Az etnológia már századunk elején bizonyította, hogy a közép-ázsiai lovasnépek a ló hátának nyergeléstől feltört sebeire szoktak felnyergelés előtt nyers hússzeleteket rakni. E húst azonban sohasem eszik meg. – A középkori Európa krónikásai elismeréssel írtak a magyar lovasokról. Egyik orosz krónika szerint 1150-ben a kijevi orosz fejedelem udvarában vendégeskedő magyarok nagy sokaság előtt lovaikon futtató és ugrató versenyeket játszottak, a kijeviek pedig csodálták őket. Hasonló lóversenyeik lehettek, mint amilyeneket a török és mongol lovasnépek napjainkig szoktak rendezni. – A magyar könnyű lovasság a 10. sz.-tól az I. világháborúig szerepet játszott a közép-európai hadszíntereken. Magyar mintára több európai országban szerveztek huszárságot; Nagy Frigyes porosz király még a tiszafüredi nyerget is meghonosította országában. A Habsburg-birodalom állandó hadseregéhez tartozó magyar huszárezredek utánpótlását a parasztság biztosította, leginkább az alföldi tájakról. Lovas bandériumokat állított ki az ország védelmére felkelő nemesség, utoljára a napóleoni háborúk idején. – A lovaglás a 19. sz. végéig nélkülözhetetlen ismeret volt úr és paraszt számára egyaránt. – Európában egyedülálló jelenség, alföldi magyar sajátosság, hogy az eke elé négy lovat fogtak, s a bal hátsó lóra, a nyergesre ostorost ültettek, aki a szántó lovakat hajtotta, irányította. Ez a gyakorlat a 18. sz. végén már ismeretes volt, Pethe Ferenc gazdasági író rosszallotta, de É-Tiszántúlon még a két világháború között is gyakorlatban volt a szántó ló felnyergelése s nyeregből történő irányítása. – A 19. sz. végén az Alföldön még legtöbb parasztházban volt nyereg, mert a kora őszi nagy esőzésektől kezdve késő tavaszig az utak járhatatlanok voltak, lovon közlekedtek a gazdák, még a nők is. Csőszök, gulyások, csikósok is lovon jártak. Utóbbiak nem használtak nyerget, csak egy pokrócot, vánkost raktak a ló hátára, két oldalt lógó kengyelszíjjal (→ csikósnyereg). Ünnepélyes alkalommal (képviselőválasztás, ágyvitel a lakodalomban, templom- vagy harangszentelés, szüreti mulatság) a falu legényei legtöbb vidéken lovas bandériumot alakítottak. Pásztorünnepeken gyakran rendeztek futtatásokat (versenyeket). Kiskun gazdák még a szőlőbe is sarkantyús csizmában mentek, pedig a tőkék között akadályozta őket a mozgásban. Az Alföldön és magashegységi tájakon nők is közlekedtek lovon. Külön női nyergek is készültek. Erre felülve, mindkét lábukat a ló bal oldalán helyezték el, bal lábukat a kengyelbe, jobb lábukat pedig elöl a nyereg balra kihajló szarvába akasztották. – A szilaj ló kifogására szolgál a dobóhurok (→ árkány, pányva), amellyel a ménesből kifogják a betörésre, betanításra kiszemelt két-hároméves állatot. Megtanítják a hátas állatot az ügetés, a vágta, a poroszka járásmódra. Nomád népek ősidőktől poroszka mozgásra idomítják lovaikat, ami azt jelenti, hogy a ló egyszerre lép két bal oldali, két jobb oldali lábával, ezáltal nem rázza, hanem ringatja utasát. A poroszkáló ló közvetlenül megy át vágtába. Legeléskor a hátasló első lábainak csűdjére kötélből való → nyűgöt vagy vasból készült → béklyót raknak, hogy a legelőn nehezebben mozoghasson. – Irod. Bátky Zsigmond: Ettek-e a honfoglaló magyarok nyereg alatt puhított húst? (Ethn., 1903); Cs. Sebestyén Károly: Ősmagyarok lóversenyei (Szegedi füzetek, 1934. 7–12. sz.); Garay Ákos: Magyar nyergelés (Népr. Ért., 1936); Nagy Czirok László: A lótenyésztés múltja és jelene a Kiskunságban (Népr. Közl., 1965); U. Kőhalmi Katalin: A steppék nomádja lóháton, fegyverben (Bp., 1971).

Vontató lovak átszállítása lovas dereglyén (Szolnok)