mansus, mansio

a → jobbágytelek latin neve a középkori Európában. A maradni jelentésű manere géből származik, s így eredetileg a megtelepedés, a település jelölésére szolgált. Valamennyi → telek jelentésű szavunk közül a legrégibb, s a 13. sz.-ig mondhatni egyeduralkodó. Mo.-on a 14. sz.-ban kezdte felváltani az ugyancsak latin stessio, mely az egyik leggyakrabban használt telek-fogalmunk még a 18. sz.-ban is. A mansus és szórokonai kezdetben csak a → belső telket jelentették, ami azzal magyarázható, hogy az egységes jobbágyság kialakulása előtt a szolgaállapotú paraszt csupán a házbirtokhoz kapott jogot, a határbeli művelt föld (a későbbiekben → külső telek, pertinencia) bármikor elválasztható volt a falubeli házbirtoktól. A középkor folyamán Mo.-on telek jelentéssel az alábbi latin kifejezések fordultak még elő: a már említett sessio; laneus: főleg az ország É-i részén, a → soltész telepítésű falvakban. Ezekben jobbágytelek jelentése mellett mint mértékegység is szerepelt; a fumus (füst) és a fundus tulajdonképpen a falubeli telket jelentette, de esetenként magába foglalta az egész telket is; curia: eredetileg a nemesi udvarház elnevezése, ritkán jobbágytelket is jelent; a porta szó jelentésváltozáson ment keresztül, ugyanis kezdetben (14. sz. eleje) kaput jelentett és a királyi adózás kulcsa (→ rovásadó) volt, később már az egész telekszervezet értendő alatta, majd a népnyelvben belső telek jelentéssel szilárdult meg. A felsorolt kifejezések közül Mo.-on a mansus, a sessio és a porta vált országosan ismert és használt terminussá. Telek jelentésben a magyar nyelv legkorábbi szavai az ülése, hely, helye, majd maga a telek. – Irod. Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969).