megye, vármegye (lat. comitatus)

hazánk államhatalmi, államigazgatási, közigazgatási organizációjának területi szervezeti egysége. Eredete a feudalizáció megszilárdulásáig, a központi királyi hatalom megszervezéséig nyúlik vissza. A korai időkben a király megbízottja, egyben a megye központjában fekvő vár ispánja, a helyi hatalmasságokkal szemben is az állami erőszakrendszer területi megvalósítója. Az ispán hatáskörébe utalt településeket, településcsoportokat foglalta egybe a megye, bár sokszor egy-egy vidék közösségei szórtan, területileg össze nem függve alkottak egy-egy megyét. Később az egymásba ékelődött mozaikszerű megyeszervezetek egységesebb tömbökké váltak. A megye székhelye mint világi, egyházi, hadi, polgári, gazdasági központ a regionális tagolódás fontos székhelyévé vált. A megyék egymástól elkülönülő határai gyakran a forgalmi, természeti, földrajzi tényezők szabta keretekhez alkalmazkodtak. Így a politikai, gazdasági, kulturális tényezők révén, valamint a természeti és gazdaság-földrajzi körülmények alapján a megyék néprajzi tájak kialakulásához, elkülönüléséhez vezethettek. A megyék, különösen a kapitalista kereskedelmi, közlekedési hálózat országos elveket-érdekeket érvényre juttató kiépülése előtt, bizonyos mértékig zárt, egymástól elkülönült világot alkottak. A népi kultúra táji sajátosságainak kialakulásában is szerepet játszottak. A differenciáló hatást még elmélyíthette az is, hogy a királyi akarat végrehajtó szervéből a nemesség testületi-területi szervezetévé vált a középkori fejlődés nyomán a megye, s amint megnövekedett irányításában a nemesség szerepe, egyfelől a birtokos réteg képviseleti szervévé is vált mind a központi államhatalmi szervekkel, mind a jobbágysággal szemben. Így gyakran a parciális érdekeket igyekeztek az ország közéletében érvényre juttatni, de gyakran az országos rendelkezések, törvények végrehajtását is sajátosan módosították. Élén 1950-ig a központi kormányhatalom által kinevezett főispán (lat. supremus comes) állott. A megyei igazgatás tényleges vezetője, az alispán (lat. vicecomes) a 15. sz. végéig a főispán személyes megbízottja volt, a 16. sz. elejétől kezdve a megye nemesi testülete választotta. A 16. sz. folyamán az alispáni teendőket két személy közt osztották meg, 1848-ig az első alispán az igazgatási és politikai ügyekkel foglalkozó közgyűlés (lat. generalis congregatio), a másodalispán a törvényszék (lat. sedes judiciaria) elnöke volt. A megyei igazgatás írásos teendőit a 14. sz. óta alkalmilag megbízott, a 16. sz. közepe óta rendszeresen hosszabb időre megválasztott nótárius látta el. A 18. sz.-ban a megyei választott tisztviselők köre az adószedővel (lat. perceptor), az orvossal, a mérnökkel és levéltárossal bővült. 1848–49-ben és 1866 óta a megyei közgyűlés tagjait népképviseleti alapon választották, 1872-ben az igazságszolgáltatási teendőket az állami törvényszékek és járásbíróságok vették át, az igazgatási szervezet és hatáskör lényegében 1950-ig változatlan maradt. A megye a 16. sz. közepe óta kisebb területi egységekre (3–4 járásra) tagolódott, a járások élén a közgyűlés által választott szolgabírák állottak. Ezek eredetileg, a 13–15. sz.-ban a nemesi megyei autonómia képviselői voltak, csak később váltak területi tisztségviselőivé. A szolgabírák a rendi korszakban elsőfokú igazgatási és bíráskodási teendőket láttak el, segítő társaik az esküdtek voltak. 1848–1950 között a járás az igazgatási ügyekben elsőfokú fellebbezési fórum volt. Ezt a hatáskörét az 1950 utáni időkben mind máig megtartotta. – A központi szervek jobbágypolitikája sokszor kénytelen volt a megyék eltérő intézkedéseit tudomásul venni. Nem jelentéktelen az sem, hogy az állami jövedelmek fokozása érdekében a 18. sz.-tól többször igyekeztek országos intézményeink a megyékkel szemben védelmezni a jobbágyságot. Ezek a vonások is nagymértékben fokozták a megyék tájformáló, néprajzilag is jelentékeny hatását. A megyei politikai, igazgatási autonómia is a népi kultúra differenciáló tényezőjévé vált. Erre utal az a tény, hogy a gazdasági, társadalmi, kulturális tényezők alapján megragadható, komplex regionális területi övezeteinek határai a megyei politikai magatartásrendszer táji tagolódásával is párhuzamosságot mutatnak. – Jelenlegi megyéink mai határaikat tekintve 1949 körül alakultak ki. Viszont hazánk területének szinte valamennyi jelenlegi megyéje legalább részben visszanyúlik az Árpád-ház királyságának megszervezéséig. A nyelvterület teljességét tekintve igaz ugyan, hogy az 1870-es években több átszervezés történt, lényegében az I. világháború körüli vagy a 19. sz.-i megyerendszer a nem kis változások, átalakulások ellenére nagyon is mély gyökerű volt. Nem egy megye a feudalizmus megszilárdulása után született, részben az új művelés, intenzívebb hasznosítás alá fogott vidékeken. Ugyanakkor sokszor egyes megyék összeolvadtak, vagy eltűntek, felszámolódtak. Az ún. eltűnt vármegyék történeti elemzése a településszerkezet, tájfejlődés nyomon követése miatt is nagyon tanulságos, néprajzilag is haszonnal járó feladat. A megyének mint nemesi intézménynek megvolt a maga paraszti organizmusa, szervezete is, a → parasztvármegye. Kiváltságos vidékeinken, pl. Székelyföldön, a szászok között, egyházi nemesek kötelékeiben a megye intézményét a szék szervezet helyettesítette. Lényegében ugyanazokat a területi igazgatási, autonómiai funkciókat látta el, mint a megye. Lehetséges, hogy a székek korábban szinoním párjai voltak a megyéknek, vagy a székek szélesebb körben terjedtek el. Erre utal az a tény is, hogy a megye fogalom kifejezésére a Ny-szlovák nyelvjárásban a stolica szót használták. – A megye szó délszláv eredetű nyelvünkben, és a → mezsgye szóval azonos gyökerű. Nyelvjárásainkban él is a megye használata mezsgye jelentésben. A kora középkorban jelentése: határ, határvonal. A megyéket a középkor óta → járásokra osztották. A megye szervezet egybeesett a szervezés kezdetén az esperességek egyházigazgatási határaival. Az egyházi organizáció azonban oly mértékben tradicionális igyekezett maradni, hogy nagyon sok helyütt az egyházigazgatási határok nagyon is eltérnek a megyehatároktól (→ egyházmegye, → egyházkerület, → Kisnógrád). A megyék nagy regionális egységekbe való összevonására több alkalommal sor került már, azonban a kísérletek racionális vonásaik ellenére eddig megnyugtató eredmények nélkül záródtak. – Irod. Kolosvári Sándor–Óvári Kelemen: A magyar törvényhatóságok jogszabályainak gyűjteménye (I–V., Bp., 1885–1904); Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története (Bp., 1946).