| menyegző | TARTALOM | menyhalvarsa |
A néphitben főleg kártevéseit elhárító → mágikus eljárások voltak ismertek; elsősorban a Dunántúlon, kisebb mértékben K-Mo.-on és Erdélyben is. A hit szerint emberben és állatban (főleg → tehénben) egyaránt tehetett kárt: Göcsejben azt tartották, hogy fullánkja van; csípésétől az állat teste megdagad, sőt az állat bele is pusztulhat. A Fekete-Körös völgyében ha megdagadt a tehén tőgye, azt tartották, hogy a menyét csípte meg. Ilyenkor lyukas kövön keresztül fejték a tehenet. Kalotaszegi hit szerint, ha terhes asszony találkozott vele, gyenge, beteges gyereke született; ha pedig beteg látta, nehezen épült fel; a menyéttel való álmodás pedig családi civakodást jelentett. Olyan hit is ismert volt, hogy ahol mutatkozott, ott hamarosan meghalt valaki. Néhol, így pl. a Somló-vidéken úgy tartották, hogy a → boszorkány menyét alakját is öltheti. – A legáltalánosabb távoltartási mód az volt, hogy valamilyen munkát – általában fonást – adtak neki. A hit szerint nem szeret fonni, hanem inkább eltávozik, nem bántja a baromfit. Már egy 1697-ben, K-Mo.-on készült prédikáció is említi a menyétnek való „rokka-kötést”. Szatmár megyei szokás szerint orsókat szurkáltak a tyúkól köré, ha menyét járt az udvaron. A Dunántúlon is fonásra szólították fel, ilyeneket kiáltottak felé: „Ne kojtorogj se ide, se oda, hanem csak fonj!”, „Menyétasszony, szép asszony, nem pörög a rokkája!”. A menyét tyúkólhoz vezető járásába botot szúrtak, arra kócot kötöttek, ezt mondva: „Szaros kurva, lefond ezt!”. Hasonlóképpen jártak el K-Mo.-on, pl. Tiszacsécsén. Az Abaúj m.-ben menyetkének nevezett állathoz fűződő hiedelmek a fentiektől eltérőek; inkább a → házikígyó hiedelemköréhez kapcsolódnak. (→ még: féregűzés) – Irod. Gönczi Ferenc: Göcsej, s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Szémán Zsuzsa: Das Wiesel im ungarischen Volksglauben und Brauchtum (Acta Ethn., 1974).