meszelés

tapasztott, vakolt falak felületének tejszerűen híg oltott mésszel való bemázolása, hogy megvédjék a tapasztást, vakolatot a víz áteresztésétől és esztétikusabb külsőt biztosítsanak. A meszelés egyben fertőtlenítette is a falakat. Bár a hagyományos magyar paraszti otthonok képéhez az utóbbi évszázadban országszerte hozzá tartozott a meszelt külső és belső, korábban azonban korántsem volt általános. A 19. sz. előtt különösen archaikus vidékeinken általánosabb volt a lakások és a lakóházak egyszerűbb → mázolása (→ még: takarítás). Bár ez utóbbi fél évszázadban a gazdasági melléképületet, ill. gazdasági rendeltetésű helyiségeket is általában meszelték, de a szegényebb rétegek között, fejlődésben elmaradottabb vidékeken még a közelmúltig sem szorult ki véglegesen a mázolás gyakorlata. A meszelés munkáját a háziasszonyok vagy a család nőtagjai, esetleg cselédei végezték. A meszeléshez általában kisiparosok vagy házi iparosok által készített meszelőket használtak. Néhol házilag is készítettek meszelőket, mint pl. a nagykunsági településekben tippanból (lat. Agrostis). Az épületeket évenként legalább egyszer, de gyakran kétszer is meszelték: tavasszal és ősszel. A meszelések időpontját gyakran a családi és egyházi ünnepekhez, búcsúkhoz igazították, hogy a látogató vendégeket, rokonokat mindig frissen meszelt épülettel fogadják. Általános gyakorlat volt, hogy a meszeléshez használt mészbe kevés színező anyagot, elsősorban kék színű festéket kevertek, hogy a szem számára kedvezőbb reflexűek, fényűek legyenek a falak. Különféle megoldásokkal gyakorta a mennyezet meszelését úgy végezték, hogy az üvegszerűen tükröző felületté váljék. Különösen az Alföldön és környezetében volt szokásos a mennyezetnek és gerendázatának meszelése. A falak meszelése mellett általános volt a tüzelőberendezések és padlóik meszelése is. Nemritkán a földpadlózat járásra nem használt felületeit is meszelték (ágyalját, szekrényt, pad alját). A 19. sz. utolsó harmadától napjainkig általánossá vált a meszelt külső falfelületek alját sötét árnyalatú színes festékkel befesteni. A Kisalföldön, a Dunántúlon azonban ez kevésbé vált gyakorivá. Viszont ezeken a területeken gyakori volt a kavicsolt vakolatmezők, tükrök vagy murvás vakolatok alkalmazása. Ilyen esetekben ritkábban meszelték a rücskös, egyenetlen felületű mezőket, s az évenként ismétlődő munkával ekkor csak a választó sávokat, kereteléseket meszelték. Az ilyen épülethomlokzatok sajátos színárnyalat-játékukkal dekoratív hatást keltettek. (Ti. a ritkábban meszelt felületek szürkéssé, feketéssé váltak, s erősen elütöttek a keretelés friss, tiszta fehér színétől.) A meszelés gyakorlata az 1950-es, 1960-as évektől kezdve háttérbe szorulóban van, egyfelől munkaigényessége és anyagigényessége miatt (sok helyütt nehezen beszerezhető a mész), másfelől a közvélemény szemében a meszelt falazat a paraszti hagyományosság, konzervativizmus egyik szimbólumává vált, mert az ún. nemes vakolatok erőteljes elterjedésnek indultak, új házakat ma már kizárólag csak ezekkel építenek, a régiek felújításakor is általánosan használják. Némely körzetben a 19. sz. második felében, századunk elején szokásba jött a meszelt falfelületek festése, → pingálása. Nemzetközi hírűvé váltak a Kalocsa környéki pingáló asszonyok. Mint idegenforgalmi érdekességet ma is sokfelé bemutatják, viszont egyre kevesebb alkalommal használják saját környezetükben. – Irod. Dankó Imre: A túrkevei tippanmeszelő (Népr. Közl., 1956).