naiv művészet

akadémikus tanultság nélküli alkotók művészeti tevékenysége a 19. sz. végétől. Kialakulása a népművészet feltételeinek felbomlásával és a modern művészet kialakulásával függ össze: a művelt rétegek és elsősorban a művészek felismerik a nagy művészeten kívüli alkotások ösztönös kifejezőerejét; másrészt fokozódik a népi alkotóegyéniségek közeledése a hivatásos művészethez. A naiv művészet népi jellege elsősorban szociológiai vonatkozású: az alkotó nem foglalja el teljesen a társadalmi munkamegosztásban a művésznek kijáró helyet, hanem megőrzi eredeti foglalkozását is, és csupán szabad idejében folytat művészi tevékenységet. Fontos jellegzetessége, hogy míg a → népművészet erősen hagyományőrző, a naiv művészet kifejezésében spontán, tartalmilag a közvetlen környezetre vonatkozik; inkább elbeszélő, mint díszítő jellegű. Az autodidakta művészet más irányaival közös formai jegyei: tiszta színek alkalmazása, aránytorzítások, a perspektíva szabad alkalmazása, részletező kedv stb. E sajátosságai különösen a német expresszionizmus és a francia szürrealizmus esztétikai nézeteinek felelnek meg, így ezek voltak a naiv művészet első szálláscsinálói is. (Kandinszkij kapcsolata a „vámos” Rousseau-val). A pointilizmus (neoimpresszionizmus) két legfőbb képviselője, Paul Signac és Georges Seurat állított ki elsőnek vasárnapi festőket 1866-ban. Ettől kezdve tartják számon az egyes országok naiv festőit (Franciao.-ban a „Szent Szív” festői: Séraphine, Bombois, Vivin stb.; Jugoszláviában Feješ, Generalić, Hegedušić; Grúziában Pirosmanasvili stb.). Az 1958-as brüsszeli világkiállításon és az 1960-as évek nagy tárlatain – a hozzájuk kapcsolódó tudományos ülésszakokkal – már az egész világról mutattak be naiv alkotókat. (Különösen jelentősek a pozsonyi naiv művészeti triennálék és a zágrábi múz. rendezvényei.) – Mo.-on szintén az avantgarde művészek fedezték fel: Kassák Lajos a „Tett” és „Ma” csoportjával együtt szereplő Bohacsek Edét (1889–1915). Az 1920-as években Benedek Pétert (1889–) patronáló Bálint Jenő tevékenysége révén mozgalommá vált a „magyar őstehetségek” népszerűsítése. A naiv szobrászokra Andrássy Kurta János irányította rá a figyelmet. A naiv művészeknek ez az első generációja – az egzotikum és fantasztikum felé hajló Mokry-Mészáros Dezső (1881–1970) kivételével a paraszti életet és környezetet ábrázolják. A legjelentősebbek közül Süli András (1896–1969) csak néhány évig festett. Győri Elek (1905–1957) és az ő hatása alatt induló Gajdos János (1912–1950) nagy távlatú szabadtéri életképeket, Káplár Miklós (1886–1935) szikár hortobágyi tájképeket, Bereczki György (1872–?) festett agyagfigurákat készített. – Mint a népi élet és szokások hiteles dokumentumait kezdte gyűjteni a Néprajzi Múz. Vankó Margit (1919–) és Dudás Júlia (1919–) színes ceruzarajzait saját falujukról, Galgamácsáról. Dudás az utóbbi években a monumentálisabb táblaképfestésre tért át, azonban mindvégig megőrizte felfedezőjének, Gönyei Sándor néprajzkutatónak inspiráló hatására a dokumentatív jelleget. – Az 1960-as évek számos új felfedezettjével és nem utolsósorban Csontváry Kosztka Tivadar naiv kiállításokon való szerepeltetésével nyilvánvalóvá vált a fogalom ellentmondásossága és anakronisztikus jellege. Napjainkra az egykori naiv művészet két rétegre bomlott: az amatőr, dilettáns, szabadidő kitöltéséből fakadó ún. „vasárnapi festészetre” és a tudatos neoprimitív művészi stílusra. Az első csoportban néprajzi és művészetszociológiai szempontból fontos jelenségekként értékelhetjük pl. egyes régi, háziipari keretek közt virágzó technikák naiv egyéni felelevenítését, mint pl. az → üvegkép festését. – Irod. Bálint Jenő: Benedek Péter (Bp., 1928); Rácz Veronika: Palóclakodalom (Összeállította Szántó Ferenc, Bp., 1941); Andrássy Kurta János: A magyar nép szobrászata (Bp., 1944); Moldován Domokos: Parasztrajzok, parasztrajzolók Magyarországon (Új Írás, 1966); Szabó Júlia: A naiv művészet problémái és a magyarországi emlékanyag (Magy. Nemzeti Galéria Évkve, 1970); F. Mihály Ida és Bánszky Pál: Magyar naiv művészet a XX. században (Bp., 1972); Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa (Gondozta: I. Sándor Ildikó, Szentendre, 1976).