nap

A nappal mint égitesttel kapcsolatos hiedelmek hátterében kétféle elképzelés van: a nap mint mozgást végző égitest → analógiás párhuzamba állítható bizonyos tevékenységekkel, folyamatokkal. Egyes tevékenységek végzése napkeltekor ajánlatos: az akkor elvetett palánta pl. olyan gyorsan nő, ahogy a nap felkel. Nagyobb szerepet kapott az a hit, hogy a nap a világosság megtestesítője, a sötétség ellentéte, az éjszaka működő rosszindulatú lények távoltartója. Bizonyos dolgokat, pl. a csecsemő ruhadarabjait vagy a → tejet, fürdővizet, szemetet általánosan elterjedt hit és gyakorlat szerint nem volt szabad naplemente után a házból kivinni, mert ezek felhasználásával ártani lehet a tulajdonosnak (→ rontás, → éjszaka). A rontás és gyógyítás eljárásait (→ népi gyógyászat) gyakran végezték naplemente után vagy napfelkelte előtt (→ nevezetes időpontok). Ezek az időpontokra vonatkozó → előírások általában formálisan, a napra vonatkozó hiedelmek számontartása nélkül éltek. – Magára a napra vonatkozó elképzelések részben → eredetmagyarázó monda formájában jelentkeznek (pl. a napban Szűz Mária vagy emberi alak látható, vagy egy trágyacsomó, melyet a hold dobott rá verekedés közben). Palóc hit szerint Kisasszony vagy Nagyboldogasszony napján napkeltekor „rózsát hány” a nap. Göcsejben pünkösdkor egy tál vízben figyelték a nap tükörképét, látni vélték benne, hogy → Mária a fiát ringatja stb. A nappal kapcsolatos hiedelmek az európai parasztság hitvilágának régi, minden területen fellelhető rétegéhez tartoznak, de nem alkotnak önálló hiedelemkört sem nálunk, sem másutt. Ez a múltra vonatkozóan sem tételezhető fel; mint ahogy az európai népszokáskutatás sem talált megbízható nyomokat a napkultusz közelmúltbeli meglétére, csak régi napfordulós ünnepek (→ napfordulók) megkopott, átértelmezett elemeire. Bár néhány → ráolvasásszövegünk és gyermekmondókánk (naphívogatók) látszólag erre utal, nincs nyoma a magyar néphitben a nap → természetfeletti lényként vagy akár csak élőlényként való elképzelésének; ill. → hiedelemmondáink erre utaló darabjai az élő hitvilág területén párhuzam nélküli önálló szövegfolklór alkotások. Kérdéses, hogy a „naptisztelet” bizonyítékának tűnő szokás, a régi (és néha a mai) → temetők sírjainak kelet felé tájolása, ill. a halottak arccal keletre történő fektetése csak szokáselemként vagy konkrét, nappal kapcsolatos elképzelés megvalósulásaként tartható-e számon. (→ még: rózsa) – Irod. Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Eliade, Mircea: Patterns in Comparative Religion (Cleveland–New York, 19663).