Kecskemét népe

Kecskemét városa a Duna-Tisza köze középső részének gazdasági és kulturális központja. Egyedi fejlődése, valamint népi kultúrájának alapja számos közös vonást mutat más alföldi nagyvárosokkal (→ Debrecen népe. → Hódmezővásárhely népe, → Szeged népe). Környékén a honfoglalás óta él magyar népesség, amely a tatárjárás utántól bizonyíthatóan folytonos. A helység neve viszonylag későn, 1353-ban bukkan fel először oklevelekben. A település elnéptelenedett királyi birtoklású falvak között jön létre, és 1368-ban már oppidumként (mezőváros) említik. A két világháború között a város környékén folyt ásatások a 14–16. sz.-ban hazai viszonylatban fejlett lakáskultúráról adtak számot (több helyiséges házak, füsttelenített, szemes kályhával fűtött szobák, gazdag tárgyegyüttesek). A 15. sz. közepétől teljes egészében magánföldesúri tulajdon lett, de birtokosai gyakran változtak, és kisebb részbirtokokra tagolódott. A török hódoltság kezdetétől a földesurak sosem laktak a városban, s bár a jobbágyi függőség alól a lakosság nem szabadult föl, a birtokosoknak kevés lehetőségük nyílott a település belső életének irányítására. Kecskemét népének önálló közösségként való elismerése nyilvánult meg török részről is; khász-birtokként kezelték. Mindezek a tényezők, továbbá, hogy hadi jelentősége nem volt, és nem vált földesúri központtá, elősegítették belső önkormányzatának megerősödését, sajátos viszonyai között korlátozott polgárosulását is. A 16. sz. végén Kecskemét a szomszédos Nagykőrössel és Cegléddel szorosabb együttműködésre lépett. Bizonyos közös érdekekben együtt léptek föl a külső hatóságokkal szemben és közösen törvénykeztek is (→ Háromváros). A mohácsi csatát követő évtizedekben Kecskemét népe délvidéki és környékbeli menekültekkel folytonosan gyarapodott. Közvetlen környezetében különösen a tizenötéves háború alatt pusztult el sok község, amelyeknek elnéptelenedett határait a város pusztaként fokozatosan bérbe vette (Ágasegyháza, Kerekegyháza, Bene, Szentlőrinc, Monostor, Mizse, Örkény stb). Az így kialakult nagy kiterjedésű határban a város közvetlen környékén, elsősorban az északra fekvő kötöttebb talajokon fordulós földművelést folytattak. A távolabb eső mezei kertekben is műveltek földet. A határ túlnyomó többségét kitevő pusztákat azonban nagyarányú külterjes szarvasmarha-tartással hasznosították, amely a lakosság, ill. annak legtehetősebb rétege, a tőzsérek legfontosabb jövedelmi forrása volt. Megerősödött a kézműves és kereskedő réteg. A legkorábbi céhlevél (ötvösök számára készült) 1557-ből ismert. Az önigazgatás megerősödése bizonyos fokig a város kulturális életében is megmutatkozott. Ref. kollégiuma azonban csak a 18–19. sz.-ban vált jelentősebb intézménnyé. A város lakossága a reformáció kezdetétől más hasonló alföldi városokkal ellentétben vallásilag sosem volt homogén. Utóbb a ref.-ok jelentékeny kisebbséget alkottak. – A törökellenes felszabadító és a kuruc háborúk pusztítását Kecskemét népe viszonylag hamar kiheverte. A földesurakkal és a nemesi vármegyével a kapcsolat ugyan közvetlenebbé vált, de a birtokos nemesség továbbra sem tudott beleszólni hatékonyan a város életébe. A politikai helyzet változása azonban mélyrehatóan módosította a közösség gazdasági életét. A földművelés és a rideg állattartás továbbra is fontos szerepet játszott, különösen a gabonatermesztés jelentősége nőtt a népesség fokozatos tanyára áramlásával. Ezzel szemben a kereskedelem és a kézműipar fejlődése megtorpant, ill. visszaesett. Bár 1848 előtt a város megváltotta magát a földesúri terhektől, lényeges változás csak a 19. sz. vége felé, a korszerű városiasodás első jeleivel következett be. A kiegyezés utáni évtizedekben Kecskemét fejlődését több kedvező helyi tényező segítette. 1853-ban kapcsolódott be a vasúti hálózatba. 1870-ben elnyerte az önálló törvényhatóság jogát. A filoxéravész pusztítása után országos figyelem irányult a hasznosítatlan homokterületekre, amelyeken Kecskemét határában nagy kiterjedésű szőlőket, gyümölcsösöket és erdőket telepítettek. A szőlő- és gyümölcstelepítést úri birtokosok kezdeményezték, de a paraszti kis- és törpebirtokosok valósították meg legnagyobb részét. Az anyagilag megerősödött város sorra vásárolta meg a környező – gyakran a korábbi évszázadokban bérelt – pusztákat, az utolsót, Szentlőrincet 1913-ban. Ezzel területe hatalmas méretűre, 163 327 katasztrális holdra nőtt. A határ egyharmada közvetlenül a város kezelésében volt, parcellázással és kisbérletekkel hasznosították. – Kecskemét 1950-ben lett Bács-Kiskun megye székhelye. Ugyanekkor eredeti határa 45 860 kat. holdra csökkent kilenc önálló község kiválásával. Lakossága 88 000-ről 57 000-re esett vissza. Napjainkban korszerű iparral rendelkező nagyváros, amelynek gazdasági életében azonban igen fontos szerepet játszik a mezőgazdaság. – Kecskemét népi kultúrája és múltja megmentéséért sokat tettek: Hornyik János, Kada Elek, Madarassy László, Szabó Kálmán és Papp László. Története és néprajza azonban korántsem olyan részletesen ismert, mint a hasonló nagyságrendű alföldi parasztvárosoké. A 19–20. sz. fordulóján a városi mag mellett a település képének nagy része még falusias, vidékies képet mutatott, amelyben a cívis jellegű parasztpolgárság magas homlokzatú, fedeles kapuval ellátott, zárt, földszintes beépítésű utcákat alkotó lakóházai adták jellegzetességét. A város középpontjában kialakult nagy kiterjedésű terek nyújtottak helyet a környékről beáramló mezőgazdasági áru piacozásának, a szőlők és gyümölcsösök termésének. Közvetlenül a település közelében öntözéses zöldségtermesztő kertek is kialakultak. A kecskeméti parasztpolgár lakosság az alföldi parasztvárosok legtöbbjében kialakult, a századfordulón a magyar parasztság körében leghaladottabb polgárosult műveltséget képviselte. Ugyanekkor Kecskemét határának nagy részén a tanyákon és a még feltöretlen pusztákon (Bugac) évszázadokkal korábbi keretek között folyt a földművelés és az állattartás. A Tisza mentén és a vadvizeken archaikus halászati módokat és eszközöket is talált a néprajzi gyűjtés. Sajnálatos tény, hogy Kecskemét népének folklórját egészen töredékesen ismeri a kutatás, pedig a 20. sz. derekán a szórványos gyűjtések még tündérmeséket és népdalokat is találtak. – Irod. Hornyik János: Kecskemét város története oklevéltárral (I–IV., Kecskemét, 1860–1866); Madarassy László: Nomád pásztorkodás a kecskeméti pusztaságon (Bp., 1912); Papp László: A kecskeméti viselet múltja (Népr. Ért., 1930); Papp László: Ásatások a XVI. században elpusztult Kecskemét-vidéki falvak helyén (Népr. Ért., 1931); Szabó Kálmán: Kecskemét szöllő- és gyümölcstermesztésének múltja (Kecskemét, 1934); Papp László: A kecskeméti tanyatelepülés kialakulása (Szeged, 1936); Szabó Kálmán: Az alföldi magyar nép művelődéstörténeti emlékei (Bp., 1938); Entz Géza–Genthon István–Szappanos Jenő: Kecskemét (Bp., 1961); Kecskemét. Tanulmányok a város múltjáról, jelenéről (Szerk.: Heltai Nándor, Kecskemét, 1969).

Kecskemét látképe (19. sz. eleje)

Mezővárosi parasztház (19. sz. eleje)

Lakóház (19. sz. második fele)