hódmezővásárhelyi kerámia

TARTALOM

Hodó Mihály (19. sz. második fele)

Hódmezővásárhely népe

a város a török kincstár védettségében 17 elpusztult falu területén és lakóinak maradványaival a 16. sz. végén alakult ki. Később többször elpusztult, népessége betelepülőkkel vegyült. A török alóli felszabadulás után nem újultak fel a régi települések, hanem a lakosság a védelmet nyújtó → mezővárosból szervezte meg a környező terület hasznosítását. Hódmezővásárhely jellegzetes alföldi mezővárossá vált, „amely minden különleges tényező közrejátszása nélkül képviseli ezt a várostípust, mint annak általánosítható modellje, alaptípusa” (Erdei Ferenc). – Hódmezővásárhely vezetésének öntudatos közéleti szemlélete korán rányomta bélyegét a magánélet viszonyaira is. A városi önkormányzat a 18. sz.-ban megakadályozta a korábbi feudális viszonyok restaurálását: „volt ugyan urbárium, mégis tulajdonképpen a paraszti tulajdon érvényesült az annak megfelelő adásvétel és öröklés lehetőségeivel. És a gazdálkodás alapja nem a jobbágytelek lett, hanem a tanya” (Erdei Ferenc). Az öntudatos mezővárosi hagyományokon alapultak a 19–20. sz.-ban jelentős agrárszocialista és radikális értelmiségi mozgalmai. Magyar ref. eredetű lakói a 18. sz.-i betelepítések nyomán keveredtek r.k., nem jelentős mértékben német, szerb és román népelemekkel, akiknek a 19. sz. végére bekövetkezett a magyar etnikumba való teljes integrálódása. A század első felében a lakosság mintegy 40%-a (még 1970-ben is 16,3%-a) szinte állandóan, az év legtöbb napján tanyán tartózkodott; ez a kulturális fejlődés kettősségét eredményezte: pl. jóllehet még 1930-ban is a lakosság közel 8%-a nem tudott írni-olvasni, mégis Hódmezővásárhely népe gyermekeit más városokat meghaladó mértékben küldte középiskolába és felsőfokú oktatási intézményekbe. A külterületi lakosság öntevékenyen fáradozott önálló közigazgatás (kirendeltség), közélet (olvasókörök) stb. megszervezésével. Hódmezővásárhely népének beszéde az alföldi nyelvjárás ő-ző népnyelvéhez tartozik, amely lakosságának török előtti folytonosságát szintén igazolja. – Mint az alföldi mezővárosok, ez a város is városias magból, hozzá csatlakozó falusias övezetből és tanyai részből állt. A belterület közigazgatási tagozódása legrégebben városrészek (Tabán, Tarján, Susán, Csúcs, Oldalkosár, Újváros stb.) és tizedek, újabban kerületek és utcák szerint történt. A külterület tagolódásában a művelési ágak játszották a főszerepet: a város közvetlen közelében terültek el a szőlők és a belső legelő, ahová naponta kihajtották a jószágot, a Tisza szabályozásáig a déli részen, kb. 130 szigeten a réti földek (kaszálók), majd a távolabbi övezetben a → szállások, a → tanyák, végül pedig az Orosháza felé eső részen a Hódmezővásárhely népe külső legelő feküdt, ahol télen-nyáron szabadon legeltek a lovak, marhák és juhok. A folyamszabályozás után a szigeti rész is tanyásodott, 1852-vel a külső legelő is. Ezzel kialakult a határ hármas közigazgatási része: Gorzsa, Tanya és Puszta. A belterület és a külterület szoros gazdasági egységben állt egymással, ami a közigazgatásra, a műveltségre, az árucserére, a családi életre is kihatással volt. A lakosság kb. 60%-a a tanyás gazdálkodás virágkorában (20. sz. eleje) a mezőgazdaságból élt, mégpedig úgy, hogy nagy részben a városban lakott, míg munkahelye a tanyán volt. Mintegy 6000 tanyában (1960-ban kerek számban már csak 3500 volt a tanyák száma) termelték a javakat, amit részben a tanyán vagy a városi háznál fogyasztottak el, halmoztak fel, részben a városban értékesítettek. Ez a termelési mód szükségszerűvé tette, hogy minden munkaeszköz a tanyán legyen, és a tanya épületei, a föld beosztása és a művelési módok megfeleljenek ennek a célnak. A tanyán a fontosabb épület rendszerint nem a lakóház volt, hanem az → istálló, az ól, a → góré, a szín. Legfeljebb a gazdaság igényeitől függő az a különbség mutatkozott köztük, hogy kisebb tanyákban ezeket összeépítették, a nagyobbakban külön épületet alkottak. A városi háznál is alakítottak ki gazdasági udvart, de ez sokkal egyszerűbb volt, mint a tanyai; szegényemberek legfeljebb sertésólat építettek a háznál. – A belterülethez fűződő kapcsolat együtt járt a gyakori városba járással: piaci napokon és vasárnap, télen pedig heteken keresztül a család – főleg a polgárosodó paraszti rétegeknél – a városi háznál tartózkodott, a tanyát valamelyik alkalmazottra, vagy felváltva a család egyik-másik tagjára bízták, aki a jószágokat ellátta, a jelentkező gazdasági munkákat elvégezte, őrizte a tanyát. A közlekedés fejlett rendje jellemezte a külterület és a város kapcsolatát. – A tanyai gazdálkodástól függött, de a vázoltaktól eltért a mezőgazdasági bérmunkások, a tanyások, a részesek, a „célszörű szögény-embörök” életmódja (Kiss Lajos). Ugyancsak más rendben éltek a városi iparosok, kereskedők, hivatalnokok, de nem említésre méltó különös eltérésekkel. – A 18. sz. elején a város külterületén főként még a rideg állattartáshoz (→ külterjes állattenyésztés) szükséges épületek voltak találhatók, istállók, isztrengák, kutak stb., mert a lakosság inkább a gyorsan eladható és továbbhajtható jószágból pénzelt. Az 1772-ik évi urbárium után a szántóföldi gazdálkodás is megszilárdult, a tanyarendszer kifejlődött, és már a múlt század végén a mezőgazdasági termelés belterjessége lépett előtérbe. Búza és kukorica termelése szinte az egész Alföldet tekintetbe véve a legmagasabb fokon állt, később az állattenyésztés és a takarmánytermelés is minőségi szintre emelkedett. E talajon ugyancsak a múlt század közepétől magas színvonalat ért el a malom- és élelmiszeripar. A folyamszabályozásig (19. sz. közepe) a halászat is gazdag jövedelmet hozó megélhetési forrás volt, hiszen a Tisza nagy kanyarulata a város falai alatt folyt. A halászok a város piacát hallal látták el, de kereskedelmi áruként más vidékekre is szállították. – A helyi ipar alacsony koncentráltsága és – néhány kivételtől eltekintve (pl. kerámia, élelmiszer-, könnyűipar) – fejletlensége folytán csak az utóbbi évtizedekben kezdett a városias követelmények szintjére emelkedni. A céhes ipar egykor sokféle mesterséget fogott össze, de a műhelyek egy része alig elégítette ki a lakosság igényeit, más része viszont bekapcsolódott a távoli városok üzleti forgalmába is. A kisipar sok ága a múlt század közepén élte virágkorát, pl. az asztalosoké, a bognároké stb. A város vásárai évszázadok óta messze földön híresekké váltak; a tanya és a város, a mezőgazdaság és az ipar, Hódmezővásárhely és a szomszédos városok, községek népe került ekkor szorosabb gazdasági, társadalmi és kulturális kapcsolatba. – Az öltözködést a célszerűség irányította, ahogy ezt Szeremlei Samu a 18. sz.-tól követve, sok adat alapján megfigyelte és leírta. A jobbágyfelszabadítás után a kialakuló vagyoni és társadalmi helyzetnek megfelelően már a parasztságon belül is erősen differenciálódott: másfajta ruhát viselt a gazdag parasztság, a mezőgazdasági munkás, a pásztor és a városi iparos. Az értelmiségiek és az iparosok leginkább az országos divatot követték. – Az étkezésben egyszerűségre törekedtek, és ebben főleg a tésztafélék (kenyér, száraztészta, tarhonya stb.) játszottak döntő szerepet. Hagyományos volt az újesztendői rétes; ezt „jóravaló asszony óesztendő utolsó napján szokta kisütni, s addig nem ereszti el a bérest, kanászt, szolgálót, míg rétessel jól nem lakatta” (Kiss Lajos). A húst étrendjükben a sertés, a marha, a bárány, az aprójószág, a galamb, a hal; a gyümölcsöt az alma, a körte, a dinnye, a múlt század végéig a szőlő szolgáltatta. – Kultúrájában a folklór és a népművészet bizonyos ágai sajátos mezővárosi jelleggel kifejezett jelentőségre jutottak. Tanyán szinte mindenki tudott furulyázni, citerázni, tamburázni, sőt bőrdudával is muzsikáltak. Élt nótafa is a városban; a legkiválóbbat Nótás Szabó Pálnak hívták. Táncokban a város folklórja szegényebb képet mutat. Hódmezővásárhely népe gazdag folklór-világát elsőnek a múlt század közepén Török Károly fedezte fel és Csongrád megyei gyűjtés c. munkája szinte csak a hódmezővásárhelyiektől hallott dalt, mesét, mondát, balladát tette közkinccsé, amelyek nagy része országosan is az egyetlen vagy a legjobb változat értékével bír. Közülük két sajátosan jellemzőt mutatunk be: az egyik aratódal, a másik bordal, a 42. genfi zsoltár hangulatos, tréfás travesztiája, amely ma is közszájon forog:

Kis kaszám, kaszáljál!

Öröm a könyered.

Ha kicsit föltöri

Kaccsod a tenyerem,

Télire te adod

Néköm a könyerem.

*

Mint a szép csűves paprika

A húsba kívánkozik,

Lelkem úgy óhajt a borra

És hozzád fohászkodik;

Tehozzád, én borocskám,

Szomjúhozik torkocskám.

Vajon színed eleibe

Mikor jutok a pincébe?

A tárgyakat formáló népművészet ágai közül a várost „az ország legnagyobb és művészileg is kiemelkedő fazekasközpontjá”-nak tekinti a szakirodalom (Kresz Mária). A kerámia első nagy virágkora itt a 18. sz. végén bontakozott ki és a reformkorig tartott. Új csúcspontja a 80-as évek, amely a mesterek (hely nevei: gölöncsérek, cserepesek), a műhelyek és a városrészek szerinti további elkülönülést eredményezte. A műhelyek szakosodtak fazék, tál, kanta stb. alapján, ugyanakkor a csúcsi mester csak kékvirágú fehér tálat, a tabáni sárga tálat fehér és piros virágokkal, az újvárosi pedig magas edényeket, köcsögöket, kantákat, fazekakat gyártott. A leghíresebb → butellák is itt készültek. – Egykor minden parasztcsalád házában 4–6 fekete szőrrel varrott párnacsúcs volt található a díszes ágyon; még a 18. sz.-ban is. Díszítőelemeiket a növényvilágból vették: stilizált levelek és virágok (bazsarózsás, aprószegfűs, fügés stb. volt a nevük). Egy időben a legdíszesebb motívumokkal rakták tele a híres vásárhelyi varrott subát is. A szegényebbek földes házuk talaját, az utca járdáját, a kemence szájának padkáját vízzel vagy homokkal cifrázott virágokkal (→ homokrózsa) díszítették. (→ még: hódmezővásárhelyi hímzés, → hódmezővásárhelyi kerámia) – Irod .Török Károly: Csongrád megyei gyűjtés (MNGy, II., Pest, 1872); Szeremlei Sámuel: Hódmezővásárhely története (I–V., Hódmezővásárhely, 1900–1913); Kiss Lajos: Régi népdalok Hódmezővásárhelyről (Karcag, 1927); Péczely Attila: Vásárhelyi népdalok (Hódmezővásárhely, 1932); Kiss Lajos: A szegény ember élete (Bp., 1939); Kiss Lajos: A szegény asszony élete (Bp., 1941); Tárkány Szücs Ernő: Mártély népi jogélete (Kolozsvár, 1944); Kiss Lajos: Vásárhelyi híres vásárok (Szeged, 1956); Kiss Lajos: Vásárhelyi hétköznapok (Bp., 1958); Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961); Nagy Gyula: Hagyományos földművelés a Vásárhelyi-pusztán (Bp., 1963); Kiss Lajos: Vásárhelyi kistükör (Bp., 1964); Nagy Gyula: Paraszti állattartás a Vásárhelyi-pusztán (Bp., 1968); Erdei Ferenc: Város és vidéke (Bp., 1971); Nagy Gyula: Parasztélet a Vásárhelyi-pusztán (Békéscsaba, 1975).