tanorok

TARTALOM

tanyabíró

tanya

1. az alföldi városok és falvak határában szétszórtan álló, rendszerint egy lakóépületet és néhány hozzá tartozó gazdasági épületet magába foglaló, paraszti használatú állandóan lakott magános telep. A 20. sz. közepéig a tanyák kisebb-nagyobb paraszti földbirtok megtelepedésre legalkalmasabb pontján álltak, a mezőgazdaság nagyüzemi átszervezése óta azonban egy részük nagyüzemi táblákba került és → háztáji tanyaként él. A 20. sz.-i állapotokat véve alapul a településföldrajz kutatói és részben a történészek is sokáig úgy vélték, hogy a tanyák a török uralom alatt kialakult nagyhatárú óriásfalvak bomlásával, a nép „széttelepülésével” jöttek létre. A tanyákat kezdettől fogva állandóan lakott szórványtelepülésnek tartották, vagyis az európai települési rendszerek kategóriáit alkalmazták rájuk. Később, különösen Györffy István és Erdei Ferenc kutatásai után világossá vált, hogy a tanya a történetiségben → tartozéktelepülés, azaz a megosztott parasztváros külső-határbeli része volt. – A tanyakialakulás kezdetének időpontja ma még nem megnyugtatóan tisztázott. Egyes adatok arra vallanak, hogy már a 15. sz.-ban létrejöttek egyes területeken a későbbi tanyákkal rokon pusztai telepek. Az alföldi városok nagyméretű tanyásodása azonban a 18. sz.-ban bontakozott ki. A tanyák kialakulásának alapvető feltétele volt a paraszti földtulajdon vagy legalábbis kötetlen, szabad földhasználat. E feltételek elsősorban a szabadalmas alföldi parasztvárosokban voltak adottak. Úrbéres helyeken csak a 19. sz. második felében, a jobbágyfelszabadítás után alakultak tanyák. – A tanya őse valószínűleg a több helyen mezei kertnek (→ réti szállás) nevezett, szénakaszálással és részben földműveléssel hasznosított, → szabad foglalású határbeli földdarabon kialakított állatteleltető-hely lehetett. Persze a kialakulás útja, feltételei, a létrejött telepek formája, rendeltetése, használati módja szinte minden városban más. Közös azonban az a vonás, hogy a magánbirtokon létrejött pusztai szálláshelyeket mindenütt állatteleltetésre, valamint a nyári mezőgazdasági munkák idején meghúzódó, rakodó és esetleg nyomtató helynek használták. Legtöbbjükön csak akol, kunyhó, majd tüzelős istálló állt. A kezdetleges pusztai épületekben csak annyi időt töltött kint a városi parasztlakosság, amennyit az állatteleltetés, ill. a mezőgazdasági munkák végzése föltétlen megkívánt. Leginkább szolgalegények és gazdafiak tartózkodtak kint a telelő állatokkal. Az istállóban aludtak, ott is főztek. Később a földművelés jelentőségének növekedésével egyre gyakrabban mentek ki nők is a tanyára. Az istállók mellé lakóházak is épültek. A családoknak azonban volt a városban is házuk. Tulajdonképpen továbbra is ott laktak, csak a nyári hónapokra költöztek ki a pusztára. Sokan cselédet, „kertészt” fogadtak tanyájukba, aki állandóan kint lakott (→ cselédes tanya). A 19. sz.-ban már egyre gyakrabban előfordult, hogy a parasztcsaládok állandó jelleggel kiköltöztek tanyájukra. Ez a pusztán tartózkodás azonban csak az élet egy szakaszára szólt. Az öregedő gazda átadta fiainak a birtokot és beköltözött városi házába. A pusztán élők munkabíró korukban is gyakran látogatták a városi házat. Ide jöttek be piaci napokon, ünnepeken. Itt éltek társadalmi életet. A városi házban és a pusztai tanyában osztottan élő család egysége a huzamos különéléssel sem szakadt meg. A 19. sz. második felében, különösen a század vége felé, egyre több tanyai család adta el városi házát. Azonban a végleg elszakadottak nyelvében is ott élt még sokáig a városhoz tartozás tudata, ugyanis amikor a városba indultak, azt mondták: hazamegyünk. – A paraszti használatú pusztai gazdasági telephelyeket kezdetben szállásnak hívták. A 18. sz.-ban legtöbb helyen a szállás szót felváltotta az eredetileg halászati műszóként ismert tanya. A szállás megnevezést, a határbeli településtartozék jelölésére átvették nemzetiségeink is. – Több alföldi városban a tanya kialakulása követte a városszéli → szálláskertek felbomlását. Egyes nézetek szerint ilyen helyeken tulajdonképpen a szálláskertet telepítették ki a határba. A lakóhelyre és gazdasági üzemtelep csoportra tagolt város továbbra is osztott maradt, csak az osztottság formailag és településszerkezetileg módosult. Arra is volt példa, hogy a szálláskertek és tanyák egy város határán belül a 17–18. sz.-ban egymás mellett éltek, és a gazdaságvitelben betöltött szerepük részleges különbözősége következtében kölcsönösen kiegészítették egymást. – Az előbbiekben vázolt tanyafejlődési úttól eltért a → farmtanyák és → szórványtanyák kialakulásának menete. (→ még: tanyasor, → óltanya) – Irod. Szabó István: A debreceni tanyarendszer kialakulása (Föld és Ember, 1929); Papp László: A kiskunhalasi tanyatelepülés kialakulása (Népr. Ért., 1940); Erdei Ferenc: Magyar tanyák (Bp., 1942); Györffy István: Magyar falu – magyar ház (Bp., 1943); Márkus István: Kertek és tanyák Nagykőrösön a XVII–XVIII. században (Kecskemét, 1943); Szenti Tibor: A tanya (Bp., 1979); A magyar tanyarendszer múltja (szerk. Pölöskei Ferenc és Szabad György, Bp., 1980). – 2. Vető, vonyó: 1. a tavaknak, folyóknak az a szakasza, mely a → kerítőháló kivetésére és partrahúzására alkalmas; az ilyen helyeket számon tartották, folyamatosan használták, névvel is megjelölték a halászok; – 2. a háló kivetésétől partrahúzásáig tartó halászati művelet. A tanya országosan elterjedt fogalom, a vető, vonyó a Balaton mentén használatos. – A ’halászóhely’ jelentésű tanya honfoglalás előtti orosz jövevényszó a magyarban. D-oroszo.-i eredetű a vizeknek tanyákra való felosztása, a hálóvetésre alkalmas helyek következetes számontartása is. A 12–14. sz.-i, halászattal kapcsolatos adománylevelekben gyakran a latin piscina, piscatura terminológiák értelmezéseként a „vulgo Tonya” szerepel, elsősorban a vizahalászatra alkalmas halászóhelyek megjelölésére (a Duna mellékén). Nem indokolt viszont, hogy az adománylevelek -taua (’tava’) utótagú, névvel jelölt piscináit téves olvasásnak minősítve tanyára módosítsuk, ahogyan Herman Ottó javasolta. (→ még: rekesz, → tanyahalászat) – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Kniezsa István: Tanya (Magy. Nyelv, 1953); Belényesy Márta: A halászat a XIV. században (Ethn., 1953).