szegedi népviselet

TARTALOM

Szegedy Rezső (Sid, 1873–Bp., 1922)

Szeged népe

helyi kifejezéssel a „szögedi nemzet” sajátos csoportöntudattal rendelkező néprajzi egység, amely magában foglalja Szeged városának kül- és belterületi lakosságát, valamint a belőle kiszakadt, önállóvá vált tanyaközségek, s a városból a 18. sz. óta kiköltözött jelentékeny lélekszámú temesközi, tiszántúli, Duna–Tisza közi telepesközségek népét. A város paraszti népével azonos kultúrájú, a közigazgatásilag önállóságát 1973-ig megőrző Tápé község lakossága is. Szeged mint a Tisza völgyének legfontosabb átkelő helye és folyami kikötője legkorábbi településeink közé tartozik. A feudális magyar állam kialakulása idején jelentékeny királyi birtok volt, mivel a Maroson lehajózott erdélyi sót itt raktározták és innen fuvarozták tovább tengelyen. Később is a felső-tiszai, marosi fakereskedelem legfontosabb központja lett. – Szeged lakossága a honfoglalás korig vezethető vissza. A középkor folyamán az egyik legjelentékenyebb mo.-i agrárváros, fontos szabadalmakat szerezve szabad királyi város lett. A tiszai átkelőhely mellett a vár környezetében épült a polgári elemeknek is helyt adó belváros a Palánk, ettől É-ra a Felsőváros, D-re az Alsóváros. A 18. sz.-tól újabb negyedekkel bővült pl. Rókussal vagy a legújabb korban a torontáli oldalon Újszegeddel. – A város a török hódoltság korai időszakában megszállás alá került, a patricius polgárok, valamint a szegedi nép jelentékeny része elmenekült, azonban a népesség kontinuitása soha sem szakadt meg. Szeged a D-Alföld legfontosabb reliktumává vált, egyben a városban működő ferences kolostor révén a D-alföldi r. k. nép szakrális központjává lett. A város magyar lakossága még a hódoltság előtt, de különösen az után kiegészült délszlávokkal (dalmátok, szerbek, boszniai katolikusok), ill. később németekkel stb. Jelentékeny számú török is megtelepedett. Így Szeged a mediterrán és balkáni, délszláv-török kulturális elemek egyik legfontosabb közvetítőhelyévé vált. A szegedi nemzetiségek a 19. sz. utolsó harmadáig megmagyarosodtak. – A 19. sz.-i természeti környezet-változásokig viszonylag jelentős szerepe maradt az ártéri gyűjtögetésnek, vadászatnak, s főként a halászatnak. A város jelentékeny halexportot folytatott a balkáni területekkel. Az extenzív állattartás méreteit mutatja, hogy királyi szabadalmakat szereztek a 15. sz. folyamán a kun pusztákon való legeltetésre. A hódoltság alatt és után szintén jelentékeny szerepű maradt az állattartás. A város földművelését az intenzív művelés arányának állandó növekedése jellemezte. A 18. sz.-tól a szegediek nagyarányú dohánytermesztést folytattak, amit a 19. sz.-ra a fűszerpaprika termesztése váltott fel. A Duna–Tisza közötti homokterület szőlészeti hasznosításában kulcsszerepe volt a város népének. Az egyre intenzívebbé váló termelést a város viszonylagosan magas népsűrűsége valamint birtokaprózódása, földínsége ösztönözte. A 18. sz.-tól Szegedről népes csoportok rajzottak ki a → Tiszántúlra, a → Temesközbe, a → Bácskába, a → Tisza mentére, hogy kincstári és magánuradalmak telepítvényeseiként próbáljanak kedvezőbb helyzetet biztosítani maguknak. Több mint félszázra tehető a szegedi származásúak községeinek száma. A város határában a 18. sz. óta nyomon követhető szállások a 19. sz. folyamán a várostól egyre függetlenebb életet élő tanyákká alakultak át. Szeged városiasságának tagolt agrártársadalmán kívül a hagyományos ipari, kereskedelmi, szállítási szerep adott alapot. Az önellátást szolgáló mesterségek mellett országos, sőt nemzetközi keresletet kielégítő iparágak dolgozták fel a helyi nyersanyagokat. A 20. sz. elejéig pl. nagyon jelentékeny volt kisipari bőrfeldolgozása. A helyi kereskedelem igényeit elégítette ki többek között híres fahajógyártása is (→ super). Mészárosai, tőzsérei a 16–17. sz. folyamán nemzetközi összeköttetéseik révén diplomáciai feladatokat is képesek voltak ellátni. Paraszti eredetű patricius sorba emelkedett polgárainak a Szerémségben voltak birtokai és bortermés exportjában is részt vettek. – A város társadalma a 19–20. sz.-ra rendkívül tagolttá vált. A többszáz holdas parasztpolgár rétegtől a kishaszonbérletes szegényparaszti tömegeken át a nincstelen kubikosig, gazdasági cselédig rendkívül sok egymással ütköző érdekű csoportra oszlott. A manufakturális, majd gyári-nagyüzemi szintig eljutó iparos vállalkozó rétegtől a fuvarozásban, rakodásban munkát találó szerszám nélküli proletárig a szegedi iparból élők is mozaikszerűen töredezett kis csoportokra tagolódtak. Sajátos hagyományú, helyi gyökerű értelmisége, polgársága a 18. sz. végétől jellegzetes kulturális életet élt, amelyben korán fontos szerephez jutott a népismereti és folklorisztikus érdeklődés. Ennek köszönhető, hogy Szeged népe legegyenletesebben feltárt népcsoportunk s nagyszámú részletfeldolgozások mellett jelentős összefoglalásokkal rendelkezünk. – Irod. Kálmány Lajos: Szeged népe (I–II., Arad, 1881–1882, Szeged 1891); Reizner János: Szeged és Dél-Magyarország (Szeged, 1894); Reizner János: Szeged története (I–II., Szeged, 1900); Kovács János: Szeged és népe. Szeged ethnographiája (Szeged, 1901); Bálint Sándor: Szegedi szótár (I–II., Bp., 1957); Bálint Sándor: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete (I–II., Szeged, 1976., 1977).