Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma

TARTALOM

Szeged népe

szegedi népviselet

legrégibb forrása az 1522. évi tizedjegyzék névanyaga, amelyből az önellátás helyi hagyományai mellett az európai divathoz való alkalmazkodás is már elővillan. Tudunk a hosszú török hódoltság viseleti hatásáról is. Még a 18. sz.-i szegedi végrendeletekben is előfordul a bujavászon (hímzett török vászonkelme), csalma (tatársüveg), skófium (hímzőfonal), töröking, törökkordovány, törökpapucs, törökszőnyeg, törökzsinór. Török hagyaték, egyúttal szegedi híresség a → papucs. A 18. sz.-tól kezdve, részben a céhesség szegedi újjászületésével, világosan elkülönül a parasztviselet, vagyis a hagyományos, jelentős mértékben még a helyi önellátásra (vászon, bőr) támaszkodó népviselet, továbbá a színesebb polgárviselet, amely a nemesi öltözködésből, sőt idegen kordivatokból is számos elemet: anyagot, formát magába olvaszt. A kettő állandó kölcsönhatásban állott egymással. A polgárságba való fölvétellel egyébként együtt járt a polgárruha viselése, amely a helybeli férfiviseletnek is mintájává vált. Sötétkék posztóból készült: feszes magyar nadrág, végiggombolós mellény, csákó, dolmány, vendégmente, kordovány csizma. – A polgárnők viselete csipkés-tarajos főkötő, ingváll, ezüstcsatos pruszlik, rókaprémes mente, a lányok fején gyöngyös párta. A női viseletnek a múlt század derekán felbukkanó új anyaga jómódúaknál is a kékfestőruha. A század vége felé járja az ünneplő selyemruha, hozzá a selyemből való kötő, kendő, selyemfejű papucs. – A szegedi népviselet virágkora nagyjából a szabadságharc és az I. világháború között eltelt időszak. A szegedi nép már árutermelővé vált, ruhaneműjének minden darabját úgy vásárolja, készítteti, de még a hagyományosnak érzett formák szerint. – Az újonnan vett vagy készült ruhát régebben vasárnap illett először fölvenni és egyenest a templomba menni benne. Valamikor az új ruhát a pap áldásában részesítette. A szőregi, tápai lányok még a századfordulón sem mehetnek tánchelyre a misére való ruhájukban. A menyasszony és vőlegény vadonatúj ruhában ment az esküvőre. Sokaknak ez volt halotti ruhájuk is: gondosan őrizgették, kímélték életükön át. A híres, gyalogszerrel megjárt radnai búcsúról érkező leányt a város határában várakozó hozzátartozói menyasszonyi ruhába öltöztették. – Az asszonyok, lányok ruhája, ill. kendője, pántlikája az egyházi ünnepek liturgikus színeihez alkalmazkodott. A lányok ünneplőjét kiegészítette a szögletesre hajtott, marokba fogott kiskendő (zsebkendő): amelybe egy-két szál virágot, leginkább rozmaringot, olykor bazsalikomot, fodormentát, borsfüvet, szagosmirhát fogtak. Ősi helyi hagyomány szerint valamikor a pap Nagyboldogasszony napján ezeket szentelte meg. – A nők legtovább a kötőhöz és az asszonyi kontyhoz ragaszkodtak. A paraszti illendőség a nagylányoktól a hajadon fővel járást, leeresztett, befont hosszú hajat, az asszonynéptől pedig a konttyal bekötött fejet követelte meg. A kötő az asszonyi szorgosságot, fáradhatatlan munkakedvet szolgálta, egyúttal azonban a női tisztességet is jelképezte. Még manapság is akadnak idős asszonyok, akik szombati napokon, Mária-ünnepeken a Boldogasszony tiszteletére fehér kötőt kötnek utcára is maguk elé. A Szegedről települt Torontáltorda asszonynépe e napokban tiszta fehérben járt. A kenyérsütéshez is sok családban fehér kötőt fogott az asszony maga elé. A díszes, drága anyagból készült ünneplő kötőt a 18. sz.-ban sok szegedi polgárasszony a Havi Boldogasszony alsóvárosi kegyképének hagyományozta miseruhának, kehelyfedőnek. A kötő megbecsülésére jellemző paraszti példabeszéd úgy tartja, hogy attól a fehércselédtől, aki előtt kötő nincs „mindönt löhet kérni”, vagyis tisztessége nem sokat ér. Az asszonysors ősi jelképe a konty: fityula néven is emlegetett kontykendővel beborított, fölcsavart haj, ill. bekötött fej, amelyet régebben asszonyi korona gyanánt becsültek meg. Más, tréfás neve búfészök, mert a lakodalmi felkontyolással megszűnik a gondtalan lányélet. – A kalap a férfierő és családfői hatalom jelképe. Csak evés közben és egyházi szertartás, menyasszony búcsúztató alkalmával kerül le a fejről. Útnak indulva, munkába fogva szótlanul emelték meg. A gazda kalapját karácsony este odatették az asztal alá, a Jézuska ágyára. Ezzel simogatták meg a ló fájó testrészét, tavasszal ebből rakták a költenivaló tojást a fészekbe. – Irod. Kovács János: Szeged és népe. Szeged ethnográphiája (Szeged, 1901); Bálint Sándor: A szegedi népviselet (Kézirat, 1963); Tápé története és néprajza (szerk. Juhász Antal, Tápé, 1971); Bálint Sándor: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete (II., Szeged, 1977).