kisasszony

a magyar → népi hitvilág, → természetfeletti lénye, tulajdonképpen → kísértet. Megjelenési formája mindig fiatal lány (néha 3–4 fiatal lány vagy menyecske), rendszerint „úri” ruhában. Viselkedése különböző – táncol, tapsol, táncra hív, szekérre ül –, aki tiszteletlenül beszél róla, álmában meggyötri; kincset őriz. Nyugtalan lélek (elátkozott grófnő, öngyilkos stb.). Bizonyos rokon vonásokat mutat a → szépasszonnyal. Különösen Erdélyben keveredik a két hiedelemalak képzete, amennyiben a női kísérteteket hol így, hol úgy nevezik. A kisasszony hiedelmét csupán ÉK-Mo.-ról és szórványosan Erdélyből ismerjük, noha a kisasszonyhoz hasonló, → tündérszerű lények a nyelvterület egyéb pontjain is ismertek. A kisasszony → hiedelemmondái: a) Istállóban háló legények tudomást szereznek arról, hogy éjjel bejön hozzájuk a kisasszony, hegedül, dalol. Egyikük táncolni akar vele. A kisasszony megfogja (megtáncoltatja). Tánc közben a házak tetején repíti a partnerét. A legény erejét elveszti, megbetegszik. – b) A határ bizonyos részén jár a „taknyos kisasszony”. Éjjel lovat legeltető pásztor előtt megjelenik, orrából takony lóg, kulcsot ráz, kacag (Bodrogköz, Nyírség). – c) Egy legény tiszteletlenül, hetvenkedve beszélt róla. Álmában addig gyötri, amíg meg nem fogadja, hogy ilyet nem mond többet. – d) Vízen járók szekerére ül, a szekér elnehezedik. Eltűnik, majd újra megjelenik. A megkísértett személyek fején megemelkedik a kalap – ti. hajuk az égnek áll. Ökrök fújtatnak. – e) Csupán megjelenik. Éjjel haladó szekér előtt elsétál, a lovak erre nem mozdulnak. – f) „Fejetlen kisasszony”. Egy árokparton kidőlt fánál kísért, ugyanis arra akasztotta fel magát. Feje elvált a törzsétől, fejetlenül kísért, fejszével fenyegeti az arrajárókat (Garam mente). – g) „Kövesdi kisasszony” kincset őriz. Amikor ki akarták ásni a kincsét, először egy kutya jelent meg, majd maga a kisasszony. Szél támadt, a kincsásók elmenekültek (Tarcal és környéke). (→ még: kincs) – Irod. Benkóczy Emil: Garammenti mondák (Ethn., 1908); Balassa Iván: Karcsai mondák (UMNGy, XI., 1963); Dobos Ilona: Tarcal története a szóhagyományban (Bp., 1971).