kólya

fedeles és mindenekelőtt utazásra, személyszállításra való könnyű, többnyire négykerekű jármű. Egyéb elnevezése: borított kocsi, bőrös kocsi, csuhadár-szekér. Valamilyen ernyővel lefedték, de nem mindig függesztették fel a karosszériáját, tehát a középkori kólyák még nem voltak → hintók. A hintó különben ebből a négykerekű, forgó elejű könnyű járműből alakult ki a 15. sz.-ban. A kólyák oldalait nem → lőcsök támasztották, hanem → rakoncák. Alvázuk ugyanolyan volt, mint a → szekereké: volt → nyújtójuk és olykor → juha is a rúdszárnyakon (→ szekérágas). A kólyák azonban nem az egyrúdú → talyigák, hanem a kétrúdúak („villás rúdúak”) összeszerkesztése révén lettek négykerekűek. A kétkerekű kólyák is kétrúdúak voltak. A kólya tehát nem tartozott a magyar szekerek szerkezetének elterjedési területébe. A Kárpát-medencében azonban erősen hatott rá az itteni szekér szerkezete, átvette annak az alvázát, de a lőcsöket többnyire nem. A kólya oldalai is görbék voltak, de enyhén homorúak, és jellemzőjük volt, hogy derekuk (→ szekérderék) keskeny, ám hosszú volt, ellentétben a → kocsival, amely széles és rövid derekú. A jármű kólya neve még a 17. sz.-ban is élt, de akkor már kiszorulóban volt, s felfüggesztett és hintónak nevezett karosszériájú változatát használták. Szerepe nagy részét pedig a kocsi vette át. Fedele, amely bőrből vagy veres skarlát posztóból készült, még sokáig használatban maradt a kólyák átalakult változatán, a → bőrös kocsikon. – Irod. Tarr László: A kocsi története (Bp., 1968).