| Kaposi Edit (Bp., 1923–) | TARTALOM | kapózás, kapókövezés |
káposzta (lat. Brassica)
régóta termesztett, fontos zöldségnövény. A magot szabadföldi palántaágyakba vetik. Ha a palánta megerősödik, május végén, június elején kiültetik a szántóföldre. Az ültetés sorhúzó nyomában ültetőbot segítségével történik. Rendszerint esős időt választanak erre a munkára, különben a palántákat egyenként öntözni kell. A fejlődő növényt kétszer-háromszor megkapálják, amíg a kapa a levelek közé befér. A fejlett káposztafejeket rövid, erős késekkel október végén, november elején vágják le. Télen pincében, fedeles veremben vagy szalmával és földdel fedett prizmákban tárolják. Földolgozására (szeletelés, gyalulás, érlelés, taposás, savanyítás) a téli hónapokban kerül sor. – A káposztát a néphit sok levele miatt bőségvarázsló ételnek tartja. – A káposztát valószínűleg a neolitikum folyamán, a Földközi-tenger mellékén vette kultúrába az ember. C-, B- és A-vitamin-tartalma miatt táplálkozási jelentősége igen nagy. Sok változata közül a fejeskáposzta (lat. Br. oleracea var. capitata) a legismertebb. Nagyobb arányú elterjedése a 9. sz. utánra esik. Hazánkban a középkortól a múlt század második feléig, az amerikai eredetű zöldségfélék tömeges elterjedéséig (→ paprika, → paradicsom) fontosságban egyetlen zöldségnövény sem vetekedhetett vele. Minden társadalmi réteg különböző formában, levesként, körítésként, savanyítva fogyasztotta. Lippai János könyve, az első magyar kertészeti szakmunka (Posoni kert, 1664) a káposztát parasztveteménynek nevezi a vörös- és a fokhagymával, valamint a petrezselyemmel együtt, és hosszasan foglalkozik vele. Termesztését és gyógyászati hasznát leírva a legelterjedtebb zöldségfélének tekinti: „Ez a Magyaroknál olly közönséges palánta, hogy alig élhet az szegény ember annélkül. Sőt, a savanyú káposztát még az eleinktől maradott névvel magyar Ország tzímerének szokták nevezni.” Apor Péter szerint: „... a káposztánál magyar gyomorhoz illendőbb étket nem tartának a régi időben” (Metamorphosis Transylvaniae, 1736). A paraszti káposztatermesztés veteményes kertekben vagy a határból kiszakított, a nyomásos gazdálkodáson kívül művelt káposztás kertekben, káposztaföldeken (→ haszonföld), később a vetésforgóba beleilleszkedve kertészeti módszerekkel folyt. A legnevesebb mo.-i káposztatermő vidékek: a Nyírség, a Rétköz és a Hajdúság, ahol némely községben a 18. sz. óta jelentős termesztés folyik. A kisüzemi káposztatartósításról nevezetesek a főváros környéki falvak (Vecsés, Soroksár stb.), amelyeknek intenzív káposztatermesztése másfél száz évre nyúlik vissza, és a közeli nagy piacon alapul. Jelentős káposztatermesztő helységek a Fejér megyei Balinka, Fehérvárcsurgó, Csór, valamint Győr vidékének néhány községe. Nagy múltú káposztatermesztő tájat alkotnak a Vág alsó folyása mentén fekvő, 1920 után Csehszlovákiához csatolt magyar falvak (Vágfarkasd, Negyed stb.). A múlt század derekától rendszeresen szállítottak savanyított káposztát a közeli városokba, valamint Pozsony, Bécs, Brünn és Prága, ill. Bp. piacaira. Lakosságuk egy része az 1947. évi kitelepítés után a Békés megyei Csanádalberti és Nagybánhegyes községekben is folytatta a káposztatermesztést. A káposztát nagyban termesztő községek hagyományosan helységről helységre szekerezve árusították káposztájukat, pl. a hajdúságiak Debrecen, Nagyvárad, Eger, Szolnok, Miskolc irányába, a rétköziek a zempléni Hegyaljára. – Fontosabb káposztafajták: a kelkáposzta (lat. Br. oleracea convar. sabauda), a karfiol (lat. Br. cretica convar. cauliflora) és a karalábé (lat. Br. rupestris convar. gongyloides) a 18–19. sz.-ban nyerték mai alakjukat. Hazánkban a múlt század vége, a kertészeti kultúrák fellendülése óta a veteményes kertek elterjedt növényei, de jelentőségük nem vetekszik a fejeskáposztáéval. – Irod. Kiss Lajos: Földművelés a Rétközön (Debrecen, 1929); Enyedi József: A káposzta jelentősége a nép életében Hajdúhadházon (Ethn., 1962); Krupa András: Negyedi káposztatermelők Csanádalbertin és Nagybánhegyesen (Békési Élet, 1970).
