nyomáson kívüli földek

TARTALOM

nyomfelszedés

nyomat

sokszorosítás céljából, mechanikus eljárással készített, síkszerű ábrázolás. A nyomóforma anyaga szerint lehet: fametszet, rézkarc és rézmetszet, kőnyomat (másként litográfia), olajnyomat stb. A nyomómintát a fametszés esetében dúcnak nevezik, az eljárások eredményét pedig levonatnak, mely többnyire (benedvesített) papírlap. A legősibb sokszorosító technika a fametszés, amennyiben a textíliák díszítésére használt faminta a kínai kultúrával egyidős. Európában is először ornamenseket nyomtak textilre fa dúcokkal – a 14. sz.-ban –, és csak ezután jelentek meg a 14. sz. vége felé a papírlapon való ábrázolások. A selyemre nyomott rézmetszeteknek azonban később is volt divatja. A rézmetszés a 16. sz.-ra alakult ki, de nem szorította ki a falusi háziipari formában több helyen még a 20. sz.-ban is továbbélő fametszést. A kőnyomatok készítését a 19. sz. elején fedezték föl, a K-európai népi kultúrában azonban kevésbé jelentős. Ma a paraszti vagy kisvárosi enteriőrök nyomatain már inkább az olajnyomatokat értjük, csaknem kizárólagossá vált elterjedtségük miatt. Ez az eljárás már az ipari sokszorosítás körébe tartozik. Hazánkba az olajnyomatokat az 1860-as években Bécsből kezdték tömegesen behozni, az 1880-as években már Mo.-on is készítették. Történelmi vonatkozásban azonban a népi – de nem szűken vett paraszti – kultúrában csaknem valamennyi eljárás terméke helyet kapott. Egyrészt mint a költségesebb egyedi műalkotások pótlékai, másrészt mint kifejezetten tömegszükségletet kiszolgáló, népszerű műfajok jutottak nagy jelentőséghez. Ilyen értelemben ismert a francia nyelveterületen az „imagerie populaire”, a németség körében a „volkstümliche Druckgraphik”, Itáliában a „stampe popolare”, a régi Oroszo.-ban a „lubok” stb. – Kezdetben fametszéssel szentképeket és játékkártyákat készítettek; az összefüggő bibliai sorozatokat már ívekre nyomták, majd könyveket, → ponyvákat, → kalendáriumokat, hirdetményeket is készítettek. A vallásos tárgyú lapokat ládák födelébe vagy közvetlenül a falra – templomokéra is – ragasztották, az ún. gyónócédulákat vagy magánájtatosság céljára készült kis szentképeket pedig könyvekben tartották. Nagy jelentőségűek a néphitben a → kegyképek másolatai, melyeknél a technikának hitelesítő ereje is volt. Forgalmazásuk is vásárokon, búcsúkon vagy házalók által történt. Hazánkban csak szórványosan maradtak emlékei a kézi levonatú nyomatoknak, inkább csak a kis szentképek között – ezek nagy része nem hazai készítésű. Nagy formátumú, vallásos tárgyú nyomatokat a szerb és német lakosság körében ismerünk. Erdélyben voltak jelentős népi fametsző központok, ahol magyar készítőkről is tudunk; pl. a Szolnok-Doboka m.-i Füzesmikolán és Hesdáton, ahol a 19. sz. második felében háziipari közösségek foglalkoztak gör.-kel. vallásos és részben világi tárgyú képek nyomásával és kereskedelmével. Színezve kerültek forgalomba; egy részüket deszkára kasírozták, keretdíszítményekkel látták el, így a táblakép-ikonok hatását próbálták megközelíteni. A fogarasi Rizsnyón szintén működtek fametszők, akik nagyobb alakú, bonyolultabb kompozíciójú és több mesterségbeli tudást igénylő lapokat is készítettek. Mindkét helyen → üvegkép készítéssel is kapcsolatos volt a nyomatkészítés. (→ még: kép) – Irod. Populäre Druckgraphik Europas (I–X., München, 1967–1978); Kovačevičová, Soňa: Kniŀný drevorez v l’udovej tradícii (Bratislava, 1964); Varga Zsuzsa: Képek és szobrok (Kiállításkatalógus, Székesfehérvár, 1970); K. Csilléry Klára: Magyar népi grafika (Népr. Ért. 1971); Balgina, Olga: Ruszszkoje narodnije kartyinki (Moszkva, 1972).