kaláris, kláris

TARTALOM

kalendáriumi rigmusok

kalendárium

nyomtatott naptár. A szó a gör. kaleo = kikiált, ill. a latin Calendae Januariae = az év első napjának nevéből származik. Az első magyar naptárt a történetíró Székely István készítette (valószínűleg lengyel minta után), és nyomatta 1538-ban, Krakkóban. „Mikoron minden nemzetet látnék, hogy az ü nyelvén Calendáriumot szerezne, kiből esztendőnek innepit megtudhatná, igen jónak vélem én is, hogy a magyar nyelvre a Calendáriumot fordítanám, kiből megtudhatnák a gyermekek, nemcsak az innepeket, hanem hány hét lenne minden esztendőben a hús hagyat, mely nap lenne meg az újság, hány órán támadna fel minden napon az nap; mikort kezdetnék el a tavasz, nyár, ősz, tél, kibe ennek felette becsináltattam a magyar Cisiót, (→ csízió), hogy könyv nélkül is az innepeket megvehetnék, kivel vélém, hogy valamit használnék a magyarul olvasó gyermekeknek,...” – írta kalendáriuma ajánlásaképpen. A rendszeres magyar kalendárium-nyomtatás csak a 16. sz. végén indult meg, a 17. sz.-ból már 150 nyomtatott kalendáriumot ismerünk. A leghíresebb kalendáriumokat ebben az időben Kassán, Debrecenben, Csepregen, Nagyszombaton, Bártfán és Lőcsén nyomták. Mind a magyar nyelvű, mind a többi korabeli európai, nemzeti nyelvű naptárak közös mintája a csillagász Regiomontanus 1474-ben készített latin nyelvű kalendáriuma volt, annak szerkezetét, tanításait másolták és tévhiteit terjesztették évszázadokon keresztül. Jó példa erre ifj. Heltai Gáspár 1592-es kolozsvári Cisiója, amelyben nemcsak lefordította Regiomontanus asztrológiai jóslásait, hanem megtoldotta azokat egy, a lóbetegségek orvosságait tanító, népi kuruzslást és babonás szokásokat egyaránt tartalmazó fejezettel. Heltai fordítását Bagó Márton 19. sz.-i budai nyomdász átdolgozta népszerű formába, s így a Regiomontanus-féle jóslások és babonák (pl. a bolygók befolyása az ember életére, a 12 állatövi csillagkép diktálta egészségügyi szabályok és praktikák) 300 év múltán is éltek a magyar kalendáriumokban és a köztudatban. A kalendáriumok hagyományosan két részből állottak: a naptárból meg az oktató és olvasmányos részből, az ún. Prognosztikonból. A naptári részben, a lapok alján az egyes hónapokra vonatkozó rigmusok (→ kalendáriumi rigmusok) voltak, a második részben pedig a tulajdonképpeni csillagászati ismeretterjesztésen kívül krónikát, időjárási megfigyeléseket, politikai eseményeket és jövendöléseket jegyeztek fel; járványokról, hitbéli dolgokról, sokadalmak, vásárok helyéről és idejéről, postajáratokról tudósított a naptárkészítő. – A 16–17. sz.-ban a magyar nyelvű kalendárium minden művelt ember fontos olvasmánya volt. A nyomtatott könyvek terjedésével és a tudomány haladásával azonban lassan elavulttá váltak ismeretei, a 18. sz.-ban ponyvára került és népkönyvvé, a városi kispolgárság és a parasztság egyik legfontosabb olvasmányává vált. A kalendáriumok ún. „prognosztikon” részét, amely tele volt babonákkal, kuruzslásokkal, az élelmes ponyvakiadók Álmoskönyv, Csízió, 100 éves jövendőmondó-naptár és hasonló címekkel is kiadták, ezért az állami cenzúra 1745-ben betiltotta a babonás egészségügyi szabályok közlését. A tiltásnak azonban nem sok foganatja lett. – A 19. sz.-i, ponyván kiadott, ill. a „földmíves nép” számára írt kalendáriumok kevés kivételtől eltekintve (mint pl. a Debreceni Magyar Kalendárium, amelyet Fazekas Mihály, Földi János és Szűcs István főiskolai tanár szerkesztett, és tudományos cikkeket, értékes szépirodalmat, hasznos tudnivalókat közölt) politikai tendenciózusságukkal, heroikus történelemszemléletükkel, elavult természettudományos tanításaikat és a selejtes városi irodalmat terjesztve nem segítették, hanem gátolták az alsóbb néposztályok szellemi fejlődését. – E kalendáriumok történeti és néprajzi értékét nem is a nyomtatott szövegek, hanem az üresen hagyott lapokra írt gazdasági (a gazdálkodás módjára, az időjárásra, adásvételi ügyekre vonatkozó), történelmi eseményeket rögzítő és értékelő személyes bejegyzések, naplók adják. (→ paraszti írásbeliség, → parasztkrónika) Ezért írhatta Ortutay Gyula: „Ha parasztságunk művelődéstörténetének megírására vállalkoznék valaki, minden bizonnyal kalendáriumainkat kellene végigvizsgálnia.” – Irod. Jakab Elek: A kalendáriumokról történelmi és politikai tekintetben (Bp., 1881); Kovács Imre: Régi magyar kalendáriumaink 1711-ig (Debrecen, 1938); Ortuta Gyula: Kalendáriumolvasó magyarok (Írók, népek, századok, Bp., 1960); A csízió és a kalendárium története, különös tekintettel a debreceni régi naptárakra (A debreceni Déri Múz. Évkve, 1962–64, Debrecen, 1965)