süket emberek

tréfás történetek (→ reális mese) süket emberekről (AaTh 1698A–N); a magyar meseanyagban nem túl gyakoriak. Az A. Aarne által számontartott 14 nemzetközi vagy S. C. Stroescu által felsorolt 20 román típushoz képest a magyar meseanyag ebből a szempontból meglehetősen szegényes: mindössze 4 olyan mesetípusunk van, amelyben süket emberek fő- vagy mellékszerepet játszanak: Süket pásztor juhai, kecskéi elbarangolnak (AaTh 1698A). Süket kaszásra talál. Az csak a munkájáról beszél vele, de kézmozdulatának irányát követve megtalálja elveszett állatait. Hálából egy sánta (suta) juhval (kecskével) megajándékozza. A kaszáló ember tiltakozik, hogy nem ő törte el a lábát (szarvát). Bíró elé mennek, az is süket, de titkolja, s ebből újabb visszás helyzet következik. Tréfás fickó elhiteti két emberrel, hogy a másik süket (AaTh 1698C). Rettenetesen ordítoznak egymással, míg ki nem derül, hogy lóvá tették őket. „Mit árul, néni?” – Ozsdolai (sükői, fitódi). – Hová való néni? – Cseresznye. – Maga bolond, néni! – Ez a sor itt végig, a másik ott félig.” (AaTh 1698K) (→ falucsúfoló vagy gyermekjáték funkcióban). (→ még: süket, a vak és a kopasz) „A két ember kölcsönösen süketnek gondolja egymást” (AaTh 1698C) típusnak népi változatai nincsenek, az ismert szövegek anekdotagyűjteményekben jelentek meg, s nem paraszti környezetben játszódnak le. „A süket, a vak és a kopasz” (AaTh 1965)-típus bolondmese (→ hazugságmese). „Az elveszett állat keresése” (AaTh 1698A)-típust mindössze két változat képviseli nálunk, csupán „A vevő és a süket eladó” (AaTh 1698K)-típusról mondhatjuk el, hogy általánosan ismert – a gyermekköltészetben. Mintha népköltészetünkben a testi hiba nem lenne olyan gyakran nevetség forrása, inkább azokon látszanak gúnyolódni, akik testi hibás létükre úgy tesznek, mintha ép emberek lennének. A típus és altípusai Európa-szerte ismertek, feltehetően közel-keleti eredetűek. – Irod. Duka János: Csúfolkodó székelyek (Kézirat a Népr. Múz. Ethnológiai adattárában, EA P 260/1961); Aarne, A.: Schwänke über schwerhörige Menschen (FFC, 20., Helsinki, 1914); György Lajos: A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai (Bp., 1934); Ortutay Gyula: Magyar népköltészet (III., Bp., 1955); Konsza Samu–Faragó József: Háromszéki magyar népköltészet (Marosvásárhely, 1957); Stroescu, S. C.: La typologie bibliographique des facéties roumaines (II., Bucureşti, 1969).