szénakunyhó

alacsony, nyeregtetős, félereszes vagy kúpalakú kunyhóra emlékeztető alkotmány, amit vékony rudakból állítanak össze és szénaszárításra használnak. A magyar nyelvterületen különösen Erdélyben terjedt el szénakunyhó, ill. kecske, bak néven. Gyakori itt a ferde síkban felállított, „félereszes” forma. Máramarosban a lucerna szárítására használt hosszúkás, lugasszerű alkotmányt → ösztörünek nevezik. A Kassa-viéki magyarok a kétszárnyú szénakunyhó állványát kasztrab, kosztrab néven ismerik. A szénakunyhó előnye más → szénaszárító állványokkal szemben, hogy alacsonysága révén a szélnek jobban ellenáll, a szárítandó szénát könnyebb felrakni a vázra, s mivel két végén nyitott, a levegő belül is jobban járja. Ezért a 19. sz.-i magyar gazdasági írók is propagálták használatát. A félnyers szénát kb. 15–25 cm vastagságú rétegben szokták a szénapadlás vázára felteríteni, hogy az öngyulladást elkerüljék. A szénapadlás ismeretes az erdélyi és moldvai románok körében, helyenként szlovák, ukrán, K-balti és É-orosz területeken is. A baskírok sok karóból készült kúpalakú, ill. nyeregtetőre emlékeztető szénapadlást használnak. A szénapadlás alkalmas éjszakai enyhelyet nyújthat a → szénacsinálásban részt vevők számára is. A különféle szárító állványok közül a szénapadlás a legkezdetlegesebb, s a Kárpát-medence csapadékos, hegyi tájain bizonyára többszázados múltra tekint vissza. – Irod. Korizmics László–Benkő Dániel–Mórócz István: Mezei gazdaság könyve, hazai körülményekhez alkalmazva (IV., Pest, 1856); Tagán Galimdsán: A baskír szénakészítés (Népr. Ért., 1937); Ligers, Z.: Ethnographie Lettone (I., Bâle, 1954).