| ostinato | TARTALOM | ostoba ember |
ostoba asszony
népszerű mesealak, számos tréfás kaland cselekvő és szenvedő hőse, a → lusta asszony (AaTh 1370) és a → fecsegő asszony (AaTh 1381) közeli rokona, akinek lelki habitusához gyakran a részegesség is hozzájárul. Ellentétben a fenti két alakhoz kapcsolódó egyetlen motívumból álló tréfás mesékkel (→ reális mese), az ostoba asszonyról szóló meséink mindig több motívumból, típusból álló mesefüzért alkotnak, amely legtöbbször „A magát fel nem ismerő asszony”: AaTh 1383, „Hús a káposztán”: AaTh 1386, → Okos Kati; AaTh 1387, „Az asszonynak mindig azt kell tennie, amit a szomszédban lát”: AaTh 1387*, „Az edényeit rendező asszony”: AaTh 1293A* stb. típusokból tevődik össze. Cene, Szusza, Benéné, Ricuné és társai kalandjai egy-egy vidéken általánosan ismertek, s gyakran valamely, a mesemondó és a hallgatóság által is ismert boldogtalan teremtés valóban elkövetett balga tetteivel is gyarapszanak. Ide sorolhatók azok a rátótiáda (→ falucsúfoló) típusok is, amelyek az „Ostobákat kereső ember”: AaTh 1384 típus keretében kerülnek elmondásra: „A rokkára kötött birka”: MNK 1233*, „A földbebújó malacok”: MNK 1232*, „A megszoptatott csirkék”: AaTh 1204** stb. Ostoba asszony a szenvedő hőse „A menasági ember”: AaTh 1540 típusnak is, ő küld élelmet, ruhát és pénzt az ismeretlen emberrel a „mennyországba” elhalt fiának. Valamivel ritkább az a mesetípus, amelyben az ostoba asszonyt a vásárban csapják be (AaTh 1385): teheneket ad el, egyet visszakap foglalóul a ki nem fizetett vételár fejében vagy a búzát úgy adja el, hogy vevője egy év múlva hozza a vételárat, s mint mondja: a szűréről fogja megismerni stb. Az ostoba asszony orvossága rendszerint a bot, férje elveri (és elkergeti), olykor ennek eredményeképpen leszokik a lustaságról, ivásról, s rendes, tisztességes asszonnyá válik. – Az ostoba asszonyról szóló meséknek férfi párja is van („Csacsi Csicsa”, „Butuk Miska”). A mese és összetevői az egész magyar nyelvterületen, ezen túlmenően egész Európában ismertek. (→ még: ostoba ember) – Irod. Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Konsza Samu: Háromszéki magyar népköltészet (szerk. Faragó József, Marosvásárhely, 1957); Krzyżanowski, J.: Polska bajka ludowa (II., Wrocław–Warszawa–Kraków, 1962); Kovács Ágnes: A rátótiádák típusmutatója (MNKF 3., Bp., 1966); de Meyer, Maurits: Le conte populaire flamand (Helsinki, 1968; FFC 203); Stroescu, S. C.: La typologie bibliographique des facéties roumaines (I., Bucureşti, 1969).
