ostyahordás

néhány évtizeddel ezelőtt még az ország több vidékén szokásban volt, hogy a tanító (kántortanító) → karácsony böjtjén vagy néhány nappal előtte az iskolás gyermekekkel minden családnak megfelelő számú ostyát küldött. Az ostyáért viszonzásul a tanítónak lisztet, babot, tojást, kolbászt, hurkát stb. küldtek, az ostyát vivő gyermekek pedig pénzt, almát, aszalt gyümölcsöt kaptak. Bálint Sándor a szokásban a középkori eulógia csökevényes maradványát látja. Ez azt a megszentelt kenyeret jelentette, amelyet a mise alatt azok vettek magukhoz, akik nem áldoztak. Ebből alakult ki az a szokás, hogy a pap karácsony böjtjén híveinek látogatása során a megszentelt kenyeret, ill. ostyát azok házába is elvitte, s ezért pénzt, ajándékot kapott. Erre utal a dobsinai (Gömör m.) lelkész 1622-ben kelt javadalmi jegyzőkönyve, amely szerint: „a pápistakorban szokás volt, hogy a r. k. plébános karácsonykor (in vigiliis nativitatis Christi) feszülettel áldozva járt körül, mi bálványimádás lévén, jámbor elődeink e helyett azt hozták be, hogy az ev. lelkész poharat (kelyhet) küld körül és így gyűjt magának egy forintot és egy-két garast”. Arról, hogy a hostatio, azaz ostyahordás a lelkész feladatai közé tartozott, még egy 18. sz.-i feljegyzés is megemlékezik, amely szerint a galgahutai ev. lelkésznek a sütéshez a malomból másfél „kila” búza járt. Az ostyahordás az egyházi iskolák szervezésével vált a tanító feladatává. A balogi (Gömör m.) tanító javadalmi jegyzőkönyvében 1634-ben szerepel: „Ha ostyát viszen ő nagyságának (Homonnay Mária grófnő) karácsonban, fáradsága nem lészen heába való”. Szarvason pedig már 1760-ban beszüntetik „a minden tekintetben annyira káros hostatiot”, s a tanítókat a községi vagy egyházi pénztárból 24 forinttal kárpótolták. Ez az ostya fontos része a → karácsonyi vacsorának, ill. karácsonyböjti ebédnek: sok helyen mézes ostyával kezdődött az étkezés. Egy-egy darabot a család minden tagja a → karácsonyi morzsához is tett belőle. A századforduló előtt az állatok részére is sütöttek ostyát, amelybe petrezselyemlevelet sütöttek. Nemesviden (Somogy m.) a 15–20 éves legénykék éjfél előtt hordták a fehér, piros és sárga színű ostyát, amire zöld levélkét vagy zöld ágacskát helyeztek. Minden háznál verset mondtak, amely az ostyák színének jelentőségét magyarázta. Kékkúton (Zala m.) az ostyát dec. 23-án három fiú hordta. Mikor bementek a szobába, az ostyát az asztalra terített szalvétára tették, majd elénekelték az „Én nagy vigasságot, s örömet hirdetek…” kezdetű éneket. Utána a ház asszonya tojással, dióval, aszalt gyümölccsel ajándékozta meg a gyermekeket. (→ karácsonyi köszöntés, → kántálás) – Irod. Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Manga János: Ünnepek, szokások az Ipoly mentén (Bp., 1968).