ostya

1. búzalisztből készített kovásztalan lapos kenyér. A r. k. liturgiában a mise és az áldozás egyik kelléke (szentostya). Az ev. egyház is ostyát használ az úrvacsora szertartásánál. Az ostya sütése általában a kántorok feladata volt, akik karácsonykor a falu lakosainak is küldtek belőle, amiért ajándékot kaptak. Az ostya a néphitben → rontásra és gyógyításra (→ népi gyógyászat) alkalmas → mágikus tárggyá lett. A hit szerint a → boszorkány, ritkábban az ő tanácsára más személy, áldozáskor nem nyeli le az ostyát, nyelve alatt tartja, később kiköpi. Ha észreveszik, nyilvánvalóvá válik boszorkány volta. → Boszorkányperek tanúvallomásai szerint ilyenkor „zördülés támadván a Templomban félt, hogy megfogattatik el futott”. Felszentelt ostyával űzött → mágikus eljárásokról már a korai kereszténység adatai is tanúskodnak, határozott formában azonban csak a 12. sz.-tól van tudomásunk róla. A visszaélések leküzdésére az egyház zsinati határozatot hozott, legendák és példák keletkeztek a szentség megsértőinek elrettentésére. Egy 12. sz.-i kézirat 20 disztichonban a méhkasban elrejtett ostya csodáját mondja el (a méhek viaszból kápolnát építenek a kasba tett ostya fölé). Ez a legendakézirat Mo.-on is ismert volt. Ostyára vonatkozó adatokat a boszorkányperek szép számmal és meglehetősen régtől fogva tartalmaznak. (Legkorábbi 1591-ből való.) Egy 1746-os, Sopron m.-i per szerint a vádlott a szent ostyát viaszgyertyával elegyítette és a → kereszteletlen gyereket ennek főztjével fojtotta meg. Egy szegedi per halva született leánynak ostyával való életre keltéséről számol be. A századfordulón feljegyzett → hiedelemmondák az ostyával való varázslás eleven gyakorlatát jelzik, napjainkra már az emléke is csak szórványosan figyelhető meg. Leginkább a → vadászhoz és a méhészhez (→ tudós) kapcsolódó hiedelmekben él. Az utóbbiról már Bornemisza Péter is megemlékezett az Ördögi kisírtetek c. művében: az ostyát tartsd a szádban és vidd a méhkosárba és sok mézed lesz. Az ostyához fűződő mondatípusok (egy részük → tabumonda): a) Asszony minden áldozásnál eltesz egy ostyát a tarsolyába, hogy a halála után a teste ne rohadjon el. Sírjából egy évig minden éjfélkor láng csap fel. – b) Boszorkány áldoztatásánál az ostya kiesik a pap kezéből. – c) vadász, Igazság és Hamisság. – Irod. Bellosics Bálint: Délvidéki magyar babonák (Ethn., 1899); Kolumbán Samu: Babonás hiedelmek a dévai csángóknál (Ethn., 1904); Zalán Menyhért: Bornemisza szentostyababonája (Ethn., 1927); Schram Ferenc: Magyarországi boszorkányperek. 1529–1768 (I–II., Bp., 1970). – 2. Tojás, cukor, liszt, tej és víz keverésével készített, kerek vagy szögletes vasformában sült tészta. A megtisztított, felhevített, zsírral vagy szalonnabőrrel megkent ostyasütővasra vagy molnárkalács sütővasra híg tésztát öntenek, ennek ollószerű szárait összezárják, majd ha megsült, kiveszik. A magyar ostya szó a latin hostiaból (= áldozat) származik. Népi nevén ostya molnárkalács, malomkalács. Eredetileg hollandi sütemény, mely Németo.-ban, Franciao.-ban, Ausztriában, Csehszlovákiában, Mo.-on igen elterjedt. Ostyasütővasat Mo.-ról már a 16. sz.-ból ismerünk. Ma az ostyasütés Mo. északi területén általános. Különféle jeles napok és lakodalom alkalmával készítették és ma is készítik. Háziiparszerűen készítenek ostyát Gyöngyössolymoson és Eger környékén, ezeket az egri és gyöngyösi piacokon ma is árulják. Az ostyasütő vasat → hámorokban vagy falusi kovácsmesterek készítették. Legtöbben feltüntették a készítés helyét és idejét, a készítő vagy a tulajdonos nevét is. Ezek mint népművészeti alkotások is figyelemre méltók. Az utóbbi években a városi lakosság körében népszerű az italok mellé felszolgált sós ostya. Ezeket háziiparszerűen a már említett technikával készítik. – Irod. Thiele, E.: Waffeleisen und Waffelgebäck in Mitteleuropa (Köln, 1959); Szalay Emőke: Ostyasütők a Déri Múzeum gyűjteményében (Debreceni Múz. Évkve, 1972).

Ostyasütővas. Falusi kovácsmester munkája (Borsodnádasd, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 19. sz. második fele)