mágikus tárgy

1. Szűkebb értelemben a → mágikus eljárások sajátos, e célra készült eszköze. Ha eltekintünk a → népi gyógyászatban ilyen értelemben használatos gyógyszerektől, akkor azt mondhatjuk, hogy a magyar parasztság kevés mágikus tárgyat használt. Ilyen a ma már gyéren ismert → amulett jellegű tárgyak egy része vagy pl. a „rontó bábu” (→ rontás másra hárítása), a lucaszék, lucaostor (→ Luca napja); valamint bizonyos „természetfeletti” eredetűnek tartott tárgyak, mint a → mennykő, → kígyókő. – A tágabb értelemben vett mágikus tárgyak sora viszont szinte végtelen: a mágikus cselekmények mindenfajta anyagi világból származó eszköze, amellyel a mágiát véghezviszik, önmagában vagy más eszközökkel együtt. Lehet: állat, növény, ill. ezek részei, emberi tartozékok, továbbá az ember által alkotott környezeti és használati tárgyak, valamint ezek részei, maradványai és mindezek kombinációi. A mágikus tárgyak egy része hagyományosan mágikusnak, „szent”-nek, „hasznos”-nak tartott tárgy. Ezek – attól függetlenül, hogy miért és milyen módon alakult ki a mágikus felhasználhatóságukba vetett hit és a hozzájuk fűződő mágikus gyakorlat –, univerzálisan használhatók voltak a népi hitvilág szinte mindenfajta cselekményéhez. Pl. sok az olyan növényi és állati termék, amelyhez szinte „ősidők óta” ilyen hagyományok fűződnek Európa-szerte (→ füvek, → fák, → béka, → gyík, → kígyó, → nyírfa, → vadrózsa, → fokhagyma, → mák, → hüvelyesek, → vas stb.). Sok tárgy fizikai tulajdonságai vagy biológiai adottságai révén lett mágikus tárggyá, így a kerek, piros → alma termékenységet, szerelmet varázsló eszközzé, a bab vagy a → kása sok szeme réven a gazdagság jelképévé. Az ember környezetéből származó tárgyak közül egyesek a mindennapi életben betöltött fontos szerepüknél fogva lettek hathatós mágikus tárggyá (pl. a kenyérsütés eszközei vagy a pénzérmék); mások fizikai adottságaik révén (az éles, hegyes szerszámok) gyakoriak a → rontás elhárításának eszközeiként. Fontos szerepet kaptak az ünnepekről származó tárgyak (→ karácsonyi asztal tárgyai), amelyek egyúttal gyakran egyházi → szentelmények is (pl. virágvasárnapi → barka, húsvéti szentelt tojás héja stb.), ez mágikus célra való használhatóságuk hitét erősíti; ugyanez a helyzet a templomi szerekkel és egyéb egyházi használatú tárgyakkal. Az átmeneti rítusokhoz kapcsolódó ünnepi szokások tárgyainak is lehet hasonló szerepük, miképpen a jegykendőnek, koporsószögnek stb. Az ember (és állatok) tartozékai általában nem önmagukban, hanem valakinek a tartozékaiként töltik be a mágikus tárgy szerepét. A → mágia elterjedt pars pro toto elvének megfelelően a haj, szőr, vizelet, vér, árnyék, a tehén tejének stb. segítségével a tulajdonosnak lehetett ártani vagy használni. Legnagyobb számban azok a mágikus tárgyak lelhetők fel (a régiek mintájára, ill. az elv hatására újak is keletkezhetnek), amelyek valamilyen tulajdonságuk révén analógiás cselekmény elvégzésére alkalmasak: így pl. jelképes → bekerítéshez alkalmas bármi, amivel kört lehet rajzolni, → kötésre minden, amire csomó köthető, „elküldésre” minden eldobható tárgy; nyitást, ill. zárást jelképező cselekményre a kinyitható-becsukható olló, a lánc összekapcsolt szemei valaminek az összetartozását jelenthetik stb. – Hosszú sora van a csak bizonyos körülmények által mágikus tárggyá lett eszközöknek is, ezek a „közönséges” tárgyak a mágikus eljárások hagyományos kísérő körülményei révén nyerik a nekik tulajdonított erőt: így a parázsszemek akkor használhatók, ha kilenc van belőlük (→ számok), vagy ilyen a kifordított ruha, a szűzlány által font fonál, az éjfélkor szedett fű stb. E körbe vonhatók a „talált”, ill. „keresetlen” tárgyak is. – Irod. Szendrey Zsigmond: A varázslatok eszközei (Ethn., 1937); Szendrey Zsigmond: A növény-, állat- és ásványvilág a varázslatokban (Ethn., 1937). – 2. Mágikus tárgy a mesében, talizmán: jellegzetes → meseelem, az emberfeletti tulajdonságokkal, képességekkel rendelkező mitikus → mesehős kapja természetfeletti segítőitől, általuk válik képessé a rá váró emberfeletti feladatok végrehajtására. Megkülönböztetünk az alakváltoztatást elősegítő (→ varázsvessző, kantár), a természetfeletti lények segítségül hívására való (→ bűvös gyűrű, a, varázssíp, ostor), valamint a hirtelen meggazdagodást szolgáló mágikus tárgyakat (soha-ki-nem-fogyó erszény vagy dohányzacskó, → Terülj asztalkám!, aranyat tojó tyúk vagy aranyat potyogtató szamár) és olyanokat, amelyek a gyors helyváltoztatást teszik lehetővé (repülő szőnyeg vagy láda, tengerlépő cipő, hétmérföldes csizma stb.). Ide kell sorolnunk a gyors gyógyulásra, az élet elnyerésére vagy elvesztésére szolgáló mágikus gyógyszereket is (forrasztó-fű, → élet- és halálvize), melyek sokszor egészen köznapiaknak látszanak: pl. a borsszem, a korty víz, vagy a virágszirom, melytől a meddő vagy férfit nem ismerő nő gyermeket szül, és a mágikus fegyvereket, melyek tulajdonosukat legyőzhetetlenné teszik (győzhetetlen kard, mindent eltaláló puska, üssed-üssed botocskám!, szorítsd zsákom). De tudunk olyan ruhadarabokról is, melyek tulajdonosukat láthatatlanná teszik (láthatatlanná tevő sapka vagy köpeny) és olyan tükörről, melybe aki beletekint, az egész világot belátja (mindenlátó tükör) (Thompson Motif-index D800–D1699). A → varázsmesék egész sorának (AaTh 560–649) cselekményét a mágikus tárgyak megszerzése, használata, elvesztése-ellopása és újra való végleges birtokbavétele képezi, ill. egy sajátságos párharc, melyet a mese két hőse folytat a különböző mágikus tárgyak birtokáért. A magyar meseanyagban e mesék többségét szép számú, a jellegzetes → meseszerkezet formáit magukon hordozó változatot képviselik: a mágikus tárgyak nagy része harmadmagával kerül a hős birtokába vagy háromszor egymás után alkalmazza őket – gyakran a tárgyhoz kapcsolódó varázsige kíséretében (Terülj asztalkám! – szamár „tüsszents” aranyat! – üssed-üssed botocskám!; köd előttem – köd utánam! – Gyűrűcském tedd a kötelességed! stb.), – s a háromszori ismétlődés és az azonos vagy hasonló hangzású → mesei sztereotípiák alkalmazása már magukban biztosítják a szilárd szerkezeti vázat. Egyes mágikus tárgyak birtoklása a humor lehetőségeit rejti magában: pl. a síp vagy furulya, melynek szavára mindenki táncolni kénytelen, vagy a gyümölcsök, melyeknek megevése folytán a királykisasszonynak szamárfüle vagy ökörszarva nő. Ezek sajátos tréfás csoportját képezik a varázsmeséknek: a nevetni nem tudó királykisasszony megnevettetése következtében a hős megszabadul a rá váró büntetéstől, s elnyeri a királykisasszony kezét (AaTh 559, 571–574, 592). Mind a két mesecsoport igen népszerű nemcsak a magyar, hanem az eurázsiai mesekincsben is. Úgy tűnik, hogy a „komoly” varázsmesék különösen Kisázsiában és az Arab-félszigeten kedveltek: az idetartozó mesék tekintélyes része az Ezeregyéjszaka származéka, a tréfás típusok a maguk obszcén elemeivel, az előbbiek európai paródiáinak látszanak. Motívumaik nem annyira a népi hiedelemvilág, mint inkább a bizarr költői képzelet alkotásai. – Irod. Lüthi, M.: Die Gabe im Märchen und in der Sage (Bern, 1943); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957); Ortutay Gyula–Dégh Linda–Kovács Ágnes: Magyar népmesék (I–III., Bp., 1960).