kása

1. lisztes magvakból héjalással vagy aprítással készült élelmiszeranyag. Az újkori magyar népnyelv a szláv eredetű kása szóval élelmiszer-nyersanyagot és főtt ételt egyaránt jelöl. Nyersanyagként a kása gabonafélékből és egyéb ehető növényi magvakból kétféle előkészítő eljárással, kétféle formában készül. Az egyiknél a szemek egészben maradnak, róluk csak a pelyva-, ill. héjrészeket távolítják el → hántolással. Ezt a csoportot a köznyelv is többnyire kásának nevezi. A kása-nyersanyagok másik csoportja úgy készül, hogy a magvakat összetörik vagy megdarálják, a héjdarabokat kiszelelik, a lisztes törmelékből szitával kiválasztják a nagyobb szemű részt. Az eltérés érzékeltetésére a köznyelv az utóbbiakat általában inkább darának nevezi. A népnyelv többnyire nem tesz ilyen különbséget, s legtöbbször mindkét nyersanyagcsoportot kásának nevezi. Előfordul viszont ennek az ellenkezője is. Így pl. Abaújban, Szatmárban a hántolt egész szemeket és az összetört kását egyaránt darának nevezik. – E szó nyelvünkben ótörök származású, eredeti jelentése valószínűleg ’köles’. Mindkétféle kása-nyersanyag használatos a magyar néptáplálkozásban önálló → kásaételek készítéséhez, főzik őket levesbe, főzelékbe, töltik hurkába, gömböcbe, helyenként kásából lepényt is sütnek. A kása-alapanyagokból készült önálló kásaételeknél a kása és dara elnevezés egyaránt visszatér. Századunk elején a hazai kásafajták közül a kukoricakása használata az egész nyelvterület néptáplálkozásában általános, paraszti értékelése viszont változatos. Az újkorban belépett kukorica minden korábbi kásafajtát teljesen kiszorított több erdélyi és dunántúli körzet konyhájáról, míg másutt – noha többnyire jelentős mennyiségben használják – a régebbi kása-nyersanyagoknál kevesebbre értékelik. Mellette az árpakása az ÉK-Dunántúl, a Duna–Tisza köze, a Nyírség, Szatmár és D-Erdély táplálkozásában gyakori, a Felföldön ez a legbecsesebb kása-nyersanyag. Saját termésből hántoltatott köles Ny-Dunántúlon és több kisebb dunántúli körzetben, valamint az Alföldön gyakori, rangos hétköznapi kása volt, míg a Felföldön és Erdélyben a bolti köleskása (sárgakása) főként ünnepi szerepű. A hajdina a termléssel összhangban csak a D-Dunántúlon volt jelentős. A korábban kistájilag számottevő → alakor, → harmatkása, → tönköly ekkor már szinte ismeretlen lett. Az importáru → rizs kb. a 18. sz.-ban a parasztkonyhára ünnepi kása-ételként vonult be először. A nyelvjárásokban sokfelé a hüvelyesekből, burgonyából készült sűrű pépeket (→ burgonyapép, → főzelék) is kásának nevezik. – Az emberiség táplálkozástörténetében kása-nyersanyagra épül a gabonafélék jelentős korai korszaka. – 2. A hozzá fűződő, Európa-szerte elterjedt hiedelmek (→ hiedelem) és → mágikus eljárások alapja részint sok apró szeme, részint az, hogy hosszú ideig a legfontosabb táplálékok egyike volt. Az utóbbi ok miatt Európa több népénél → áldozati ételként is szerepelt. Ennek nyomai É- és K-Európában néhol még a 20. sz.-ban is fellelhetők voltak. A kásával kapcsolatos hiedelmek közül a közelmúltban legelterjedtebb a → termékenységvarázslás volt. Az ünnepi (főleg lakodalmi) kásához fűződő ilyen jellegű magyarázatok azonban lehetnek másodlagosak is (olyan bőség, szaporaság legyen a családban, mint amennyi szeme a kásának van stb.). Hasonló a helyzet a szórványosan előforduló → újévi pénzvarázsló kásával. Az egész Európában elterjedt, karácsonyi → tizenkettedre vonatkozó kásafogyasztási tilalom (nem szabad kását és → hüvelyeseket enni, mert fekélyt, kiütést kapnának) nálunk is ismert. – → Rontás ellen sok apró szeme miatt vélték használhatónak: az ártó lény addig nem juthat be a házba, istállóba, míg az épület köré szórt kását fel nem szedi (→ bekerítés). Ezt a főleg K-Európában elterjedt módszert a magyar nyelvterületen elsősorban → Szent György napján, → Luca napján és → tehénellés alkalmával gyakorolták.