padkaporos bál

TARTALOM

padlizsán

padlás, pad

a tető héjazata és a födém felső felülete közötti tér. Erdélyben hijúnak nevezik. A lakóépületek padlásolása a több helyiséges lakóházak szélesebb körűvé válása óta általános jelenség. A padlás készítésére ösztönözte az építőket a lakóház belső terének füsttelen fűtési lehetősége (a → középmagyar háztípus vagy a → keleti háztípus esetében a 16–17. sz.-tól, az → északi háztípusnál pedig a 18. sz.-tól). Viszont előfordult még a múlt században is, hogy lakóépületek födém, padlás nélkül készültek. A tetőhéjazat belső oldalát tapasztották. Ilyen megoldásra elsősorban a földházak esetén került sor, bár ott sem volt kizárólagos. A földházak is lehettek mennyezetesek. A padlás nélküli épületek a legszegényebb rétegekhez kötődtek. A padlás a paraszti lakóház szerves, funkcionális része. A kamra vagy kamrák mellett a legfontosabb tárolóhelye volt a paraszti háztartásnak. A padláson a gabona, élelmiszer, ruházati felszerelés, gazdasági szerszámok, használaton kívüli holmik egyaránt raktárhelyet kaptak; erősebbé tételét a mestergerenda alátámasztásával igyekeztek biztosítani. Még szálláshelyként is szolgálhatott a lakóház padlása, fiatal házasok lakóhelye is volt. – A padlástér kiképzése többféle lehetett. A nyitott padlású épületeknél a falkorona és a tetőhéj között nem készüt lezárás, az ilyen épületek, ha nyeregtetősek voltak, oromfal nélkül készültek. A padlás lezárására oldalt a falakat a tetőhéj belső felületéig húzták fel (ennek speciális esete volt az ún. → magtárpadlás), vagy a falkorona és a tetőhéj közötti teret sövény, nád rekesztékkel zárták le. Gyakran a falkorona vagy a födém felső síkja magasságában a fal és a tetőhéj belső oldala közötti teret bedeszkázták, ezzel körben 1–1,2 m szélességben megnövelhették a padlástér felületét. Az ilyen padlást padmalyos padlásnak nevezték, mivel a padlás nehezen megközelíthető tető alatti részének padmaly volt a neve. A padlás felületét általában vastagon tapasztották. Sokszor négyzet alakú, lapos nyerstégla elemekkel is kirakták, de az igényes építtetők égetett téglalapokkal is burkolták. Ennek kettős célja volt. Egyfelől szigetelt (sőt tűz ellen is védett), másfelől így a padlás a legkülönfélébb magvak tárolására is alkalmassá vált. A keményen letapasztott felületen szennyezés és veszteség veszélye nélkül raktározhattak ömlesztve gabonát és egyéb veteménymagot. – Az istállóhelyiségek, a gazdasági rendeltetésű helyiségek födémszerkezetére, padlásfelületére, ha ott gabonát s egyebet nem tároltak, nem fordítottak különösebb gondot, csak földdel vékonyan meghányták a födém deszkázatát. Ez előfordult ritkán lakószobák padlásán is. Az ilyen padláson legfeljebb szénát tartottak. Előfordult, hogy a padláson fonott kasokat, hombárokat helyeztek el, s abban raktározták a szemes terményeket. Egyébként a gerendázatra függesztve helyezték el az értékesebb élelmiszereket, húsféléket, tejtermékeket, valamint a ruházatot. Szokásos volt különféle racionális okokból szakaszokra osztani a padlásteret és keresztfalakkal (főleg sövényből font és legalább egyik oldalán tapasztott) az egyes részeket elválasztani. – A nagyobb padlásokon a belsőbb részek megvilágítására készítettek padlásablakot. Olyan vidékeken, ahol a nádazás volt divatos, gyakrabban éltek ezzel a megoldással. A tető héjazatát az adott helyen megfelelően kiképzett lécekkel, deszkákkal megemelték. A padlásablakok általánossá csak a bádog, cserép, műpala elterjedésével váltak. A padlásfeljárást a nyitott padlásterű épületek esetében egyszerűen falhoz támasztott létrával oldották meg, de előfordult, hogy padlásfeljáróként használaton kívüli szekéroldalt vettek igénybe. A zárt padlásterű házaknál a padlásfeljáró lehetett beépítetlen vagy beépített. A 19. sz. utolsó harmadáig gyakori volt, hogy a konyhák előteréből vezetett a feljáró nyílás. A közbiztonság javulásával az udvari ereszaljba képeztek ki létrás feljáratokat vagy a falkoszorúba vágták a bejáratot, vagy az ereszaljat fedő padmalydeszkázatba. Több helyen az → oromzatba vágták be a padlás feljáratának ajtait. A Kisalföldön, elvétve az Alföldön is gyakran a ház utcai oromdeszkázatában van a padlás bejárata, alkalomszerűen odatámasztott létrán járnak fel. Általánosabbá vált a hátsó oromzaton való feljárás. Ezt akkor is alkalmazzák, ha falazott oromzatú házakat építenek. Már a 19. sz. elejétől az ilyen padlásfeljáratokhoz külső, nyitott, stabil falépcsőzetet építettek be. A 19. sz. derekától erőteljesen növekedett a zárt, beépített padlásfeljárók száma. A konyha vagy a kamra egyik oldalfalához kapcsolva, az udvari homlokzatfalba vágva, általában a mestergerendának vagy a hátsó oldal koszorúgerendájának támasztva fa, alul esetleg vályog, tégla lépcsőkkel, ajtóval zárható feljárókat építettek. Gyakori volt, hogy a kamrába építettek be gerenda-, deszkaszerkezetű lépcsőfeljárót. – A különálló gazdasági épületeknek, istállóknak, ólaknak, magtáraknak padlásépítése az utóbbi száz évben vált általánossá, korábban padlás nélküliek voltak. – Ha a polgárosult paraszti rétegek ritkán boltozatos födémet készítettek, nemegyszer a boltozatot felülről ledeszkázták, hogy a boltozatmezők felett is kihasználható tárolóhelyük legyen. A gazdasági melléképületeken, istállókon, ólakon, pincéken is általánossá vált az utóbbi 150–200 évben a padlás készítése. Részben takarmány, gabona, részben szerszám, felszerelés raktározására vették igénybe. Szívesen tároltak szénát az istálló, pincék padlásterében, hiszen ez jó hőszigetelést is biztosított a kemény téli időben. A széna tárolására speciálisan kiképzett padlás a → szénapadlás volt. A padlástér a lakóépület szerves része, a ház egyes helyiségeivel azonos értékű, racionálisan kihasznált tere volt. Egyébként különös szerepe volt a használaton kívüli eszközök tárolásában is. – Eredetileg a födémszerkezetet jelölő pad szolgált a padlás megnevezésére is. Pad szavunk szótárazott köznévként a 15. sz. elejétől födém, padlás jelentéssel ismert. Délszláv eredetű, valószínűleg a kaj-horvátból kerülhetett nyelvünkbe.