nyeles horog, kosztos horog, pice, peca

TARTALOM

nyelvlakat, nyelvre való fogóvetés

nyeles tapogató

a vesszőtapogató (→ tapogatós halászat), ill. → borító továbbfejlesztett változata a kiterjedt, sekély szélvizek gazdaságosabb meghalászására. A nyeles tapogatóval dolgozó halász 2–3 méteres nyelet szerel az egyszerű tapogató kasra, hogy ennél fogva nyújthassa előre, s lépései zajával el ne riassza a halakat. A zsákmány kiemelése már ugyanúgy történik, mint az egyszerű tapogatónál. A vesszőtapogató nyeles változata a Fertő tónál, valószínűleg helyi kezdeményezésre, a 19. sz. második felében alakult ki. Az I. világháború utáni széles körű elterjedését, tökéletesedését annak köszönheti, hogy a Fertőre (határvíz lévén) nem vonatkozott a halászati tilalom, így ívó halra is halászhattak vele. A Nyírségről közölt nyeles tapogató történetét nem ismerjük. A négykávás hálótapogató nyeles változatát a Balatonról, a Velencei-tóról, szórványosan a Duna mellékéről (borító és alakváltozatai, lepő), a Tiszántúlról (lepiháló); a kétkávás hálótapogatóét pedig Kecskemét környékéről (toppancs) ismerjük. A borító két altípusából kialakult nyeles tapogatók közelebbi története, a szórványos adatok egymással való összefüggése nem tisztázott, s az is kétséges, hogy a gyűjtők vajon egyedi kísérletként vagy szélesebb körben elterjedt eszközként találták meg a nyeles tapogatót. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Bárdosi János: A magyar Fertő tapogató halászata (Szombathely, 1959); Szilágyi Miklós: Egy kezdetleges halfogási mód és európai elterjedése (Műveltség és Hagyomány, 1963).