tapogatós halászat

a sekély állóvizek (tavak, kiöntések) halászatára alkalmas fogási mód. A halászó ember egy alul-felül nyitott kasfélével (tapogató, borító) borítja le a bizonyos jelekből sejtett, meglátott halat (esetleg vaktában rakja vízbe szerszámát), hogy a zsákmányt kézzel kiemelhesse. A tapogatós halászatra használt kas magasságát az szabja meg, hogy az iszapos feneket a kétrét hajló ember elérje. A fűzvesszőből font (sűrű, ill. ritka fonású) vesszőkasok eredetileg egész Mo. területén ismertek lehettek (de a hegyi patakok gyors folyású vizében alkalmatlan a halfogásra), az intenzív hálós halászatot folytató vidékekről (Balaton, Duna mente, Alsó-Tisza vidéke) azonban fokozatosan kiszorultak, átadván helyüket a hálótapogatóknak (borító). A néprajzi gyűjtések elsősorban a Tiszántúlra, a Felső-Tisza vidékére találták jellemzőnek a vesszőtapogatókat, de használtak ilyeneket a Győr környéki Duna-szakaszon, az Ormánságban is. – A tapogatós halászat a mérsékelt és meleg égövön, az egész világon széles körben elterjedt. Elterjedésének határt szab, hogy a tapogatós halászat hosszú vízben tartózkodást tesz szükségessé, így Európában a Dnyeper vonalától északra nincsenek rá adataink. A magyarság Jankó János valószínű feltételezése szerint D-orosz területeken ismerkedett meg a tapogatós halászattal. Az árvízlecsapolások, a halállomány csökkenése után a tapogatós halászat továbbfejlődött. Olyan eszköztípusok alakultak ki, melyek a mélyebb vizek, ill. a kiterjedt szélvizek halászatára is alkalmasak. (→ még: nyeles tapogató, → nyomóháló, → reginás tapogató, → zsákos tapogató) – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Solymos Ede: A borító halászszerszámok fejlődése Magyarországon (Ethn., 1957); Szilágyi Miklós: A magyarországi borítóhalászat fejlődésének néhány kérdése (Műveltség és Hagyomány, 1961).

1. Tapogató az Ecsedi-láp vidékéről 2. Nyeletlen tapogatókosár (Alföld) 3. Kávás tapogató (Szeged vidéke) 4. Kávás tapogató

Halászat tapogatóval (Hortobágy)