rókatánc

TARTALOM

rokolya, rokolla

rokka

lábmeghajtásos szerkezet, amely egyidejűleg sodorja a szálakat fonallá és tekeri fel a kész fonalat a csévére (→ fonás). A rokka tkp. a kézi → orsó munkáját végzi, ezért a fonásra kerülő rostcsomót vagy a rokka mellett tartott székes → guzsalyra vagy a rokkára szerelt külön rokkapálcára kötik fel. A rokkának a századfordulón – a hajtókerék és az orsó egymáshoz viszonyított elhelyezése szerint – három fő típusa volt használatos: a Dunántúl ÉNy-i felén, valamint a Kisalföldön a fekvő és kisebb mértékben az álló rokka, a Dunántúl DK-i felén és az Alföldön a ferde rokka. Századunk negyvenes éveire a magyar nyelvterület többi részén is feltűnik a rokka. Jobbára azonban álló típusa terjed el. A rokka gyakoribb nevei: a Dunántúlon rokka, ettől északra és keletre ropka, rofka, a magyar nyelvterület déli részén pörgő, pörgőrokka, a Tiszántúlon kerekesrokka, a Felföldön a Tarnától keletre egész Erdély ÉNy-i részéig kerekesguzsaly, Erdély többi részén fonókerék; a ferde rokkát itt-ott kecskerokkának, az állót a Sajó völgyében kutyaguzsalynak nevezik. A rokka → fonókerékből történő kialakulása idején kézi meghajtású volt. Akkor vált rokkává, amikor kétzsinóros áttétellel az orsó és a cséve különböző sebességű meghajtást kapott, s így egyidejűleg sodorta és csévélte (feltekerte) a fonalat. Ez az eljárás a selyem cérnázásánál az É-itáliai filatoriumokban már a 13. sz. óta ismeretes, de a gyapjú és rostanyag fonására szerkesztett kézi rokka csak a 15. sz. óta használatos. Feltalálási helye valószínűleg É-Itália. A lábbal való meghajtás bevezetése legkorábban a 17. sz. elején következett be. A fekvő és a ferde rokka még a kézi rokkából való átmenetet mutatja, s a 17. sz. második felében terjedt el Olaszo.-ban, Franciao.-ban, Hollandiában, míg Németo.-ban már az alaptípust jelentő fekvő rokka formaváltozata, az álló rokka hódít. Mo.-on a 18. sz.-tól kezdett a rokka terjedni, főleg ipari (manufaktúrás) alkalmazásban, de terjedését az ipari forradalom megszakította, s csak paraszti házi használatban terjedt tovább, főleg a 19. sz.-ban. Mo.-on gyakoriak a festett példányok és akadnak tarkán virágozottak is. A rokkapálca különösen Baranyában kapott figyelemre méltó faragott és gazdagon, aprólékosan kivitelezett karcolt díszítést. A Balkánra, D-Olaszo.-ba, a Pireneusi-félszigetre nem is jutott el a rokka, É-Skandináviába is alig. – Irod. Endrei Walter: Tévhitek a rokka keletkezésével és elterjedésével kapcsolatban (Népr. Ért., 1962).