úszás | TARTALOM | utaló |
a szárazföldi forgalmat szolgáló vonal, pálya, amelyet legegyszerűbb esetben a rendszeres használat óv meg attól, hogy beolvadjon természeti környezetébe. Az első utak a lakóhelytől az ivóvízhez vezető emberi és állati nyomok, kitaposott ösvények voltak. Ezek a földkerekség lakott tájain ma is behálózzák az erdőket éppúgy, mint a füves síkságokat vagy művelt területeket. Ösvényeken, földutakon bonyolódik a természeti népek közötti árucsere; a szállítást málhával megrakott emberek, állatok végzik. A málhás karavánok, szafárik a Szaharát átszelő karavánútakon biztosítják az összeköttetést a Földközi-tenger és Fekete-Afrika között. Ősrégiek a Gobi-sivatagon át Kínába vezető selyem- és teautak, amelyeken át a kínai selyem Elő-Ázsiába és a római birodalomba jutott. Hatalmas úthálózata volt az ókori civilizációknak. A mayák, aztékok szintén kitűnő utakat és hírközlő szolgálatot építettek ki. Európában már a prehisztorikus időkben kialakultak a fontosabb útvonalak. Hazánk területén a Duna mellett húzódott a KNy-i kereskedelmet szolgáló fő útvonal. Ma is láthatók helyenként (pl. Szombathelyen) a kőburkolattal készült ókori (római) utak maradványai. A Maros, a Szamos, a Berettyó völgyén át vezettek Erdélybe a sóutak. Mo. úthálózata a középkor végéig nem maradt el az európai színvonaltól; részben a római utakat használták. Fejlett volt a magyar kerekes járműgyártás is (→ kocsi). A török háborúk és a hódoltság igen visszavetette az utak, a közlekedés állapotát. Erre vezethetők vissza a 181718. sz.-i utazók panaszai a mo.-i útviszonyokról. Középkori városaink az utcákat és a kivezető fő utakat gerendaburkolattal építették ki (→ híd). Hasonló dorong-utak ismeretesek a feudális Lengyelo., Oroszo. mocsaras vidékein is. Mo.-on a 18. sz. második felében meginduló lecsapolások, folyószabályozások nyomán javultak az útviszonyok is; a gátak, töltések egyben szekér utak is voltak. Ennek ellenére sok alföldi település kövezetlen útjain az év egyes szakaszaiban csak → gólyalábon, ill. → sárhajóval lehetett közlekedni még a 19. sz. végén is. Hírhedtek voltak a nagykunsági, sárréti utak. Az Erdélyből Nagyvárad, Szolnok, Pest irányába haladó országos főút itteni szakaszát közmunkával többször feltöltötték (Kara János gátja volt a töltés neve), de a láp mindig elnyelte. Ezért még a múlt század derekán is az év egy részében Tokajon át bonyolódott az É-Tiszántúl és Erdély Pest felé irányuló forgalma. Igen nagy volt a marhahajtó utak jelentősége. Ezek feltűnően széles, stációnként (szakasz) legelővel kiegészített utak voltak. Rajtuk bonyolódott a Ny-i marhaexport; a hajcsárok, cenzárok, tőzsérek igényeit is szolgálták az utak találkozásánál, közigazgatási határokon épült → csárdák, karámok, állások. A magyar falvak, a Dunántúl egyes vidékeitől eltekintve a határokban nem építettek kövezett mezei utakat; megelégedtek a szekérnyom teremtette földúttal, dűlőúttal. Időnként közmunkában ezeket is „igazították”, hidakat építettek stb. Jellegzetes formájuk a felszínbe mélyen bevágódó löszmély út. A csorda és a nyájak csapásai a faluból a legelőre vezető utaknak tekinthetők. Dűlőnevek között igen gyakori a Vásár-út helynévtípus. Irod. Györffy István: Magyar falu magyar ház (Bp., 1943); Bellon Tibor: Adalékok a karcagi csárdák keletkezéséhez (Szolnok Megyei Múzeum Évkve, Szolnok, 1973).