vállgém, válliga

TARTALOM

vallóbor

vállkendő

kendő, melyet nők viselnek a nyakuk körül, a mellre és a hátra is többé-kevésbé leeresztve. Fajtái: 1. (nyakra vagy nyakba való kendő, keszkenyő, mellkendő) a klasszikus változat: háromszög alakú(ra hajtott), amelynek egyik sarka a viselő hátára lóg le, a másik kettőt a mellén keresztezik és többnyire a karja alatt újra hátravezetik, ott deréktájt összeerősítik: általában csak egymás mellé fogják a két ágat és hamisan kötik át madzaggal vagy virágos szalaggal. Ny-Európában a 16–18. sz.-ban úri és köznépi viseletben is előfordult kisebb méretben, fehérben; többnyire mellény vagy ujjas alatt. Ez a forma a magyar népviseletekben a 19. sz. első felében terjedt el. Itt is eleinte kisebb, kb. 50 cm oldalú, majd a 19. sz. végén átlag 150–200 cm oldalú négyzet volt, amit átlósan félbehajtottak. Anyaga kezdetben házivászon, majd gyolcs, később ezeknek kékre vagy feketére festett változata. Mindezek eleinte ünnepiek voltak, de a 19. sz. második felében inkább köznapiasak és öregesek lettek. Elterjedt a piros, olajos mintás karton, a különféle színű alapon rózsás, rojtos szélű kasmír vállkendő. A 19. sz. végén, ill. a 20. sz. elején jellegzetes ünneplő kendő volt más szövetek mellett a selyem vállkendő: fekete vagy más színben, virágmintával, szélén általában rojttal (D-Dunántúlon fekete csipkével). Újra feltűntek a fehér vállkendők is, lenge gyári kelméből (gyolcs, batiszt, tüll), gyakran kézi fehérhímzéssel, rátéttel, fodorral, csipkével. Ezeket a Dunántúlon és a Felvidék egyes tájain selyemkendő fölé (néha alá) öltötték második rétegként. Legnagyobb a halmozás a → sárközi viseletben, ahol egy 160 cm oldalú selyemkendő fölé még 2–3, egyenként 50 cm oldalút öltenek fel egyszerre. Néhány palóc viseletben csak imitálják a több vállkendőt azzal, hogy a vállkendő mellé, a viselő nyakához különféle színű posztócsíkokat, fodrokat illesztenek. A palócoknál egyes községekben egyházi előírásra vezették be a vállkendőt, az ing nagy kivágásának takarására. Később a vállkendő országszerte elmaradhatatlan kelléke lett a női viseletnek. Rendszerint ingváll és mellény fölött hordják, néha ujjas is kerül alá. Fölé vehetnek még ujjasféléket. Általában előbb kiment a divatból, mint a mellény. Az erdélyi viseletekből hiányzik a vállkendő. A vállkendőt felöltéskor alkalmanként szedik ráncba és vidékenként eltérő módon redőzik, rögzítik alakját. Egyes palóc vidékeken egészen keskenyre hajtogatják, így viszonylag sok látszik az ingből és mellényből. Országszerte úgy szokták igazítani, hogy a mellett laposítsa. Általában a vállat hangsúlyozza keményített, felálló fodraival, rojtjaival (pl. → bényi viselet, → sárközi viselet). Előfordul, hogy félbevágott, eleve háromszögű kendőt viselnek, sőt a Felföldön, Pest környékén és a D-Dunántúlon több helyen már a felsőtesthez szabják. A szabott vállkendő egyrészt a kelmével való takarékoskodás jele, másrészt egyszerűbb, végérvényesített módon éri el a kívánt alakmódosítást (pl. a has kiemelését: → martosi viselet). – 2. (Leterítő kendő, nagykendő, posztókendő) vastag gyári szövet, általában barnás alapon négyzethálós mintájú, rojtos szélű, sokszor 200 cm-nél is hosszabb oldalú, négyzet alakú kendő, többnyire félbehajtják téglalappá, hátulról a vállra terítik és elöl a mellen összefogják vagy tűzik. A 19. sz. közepén úri viseletben is voltak hasonlók. Nem nagy intenzitással, de országszerte feltűnt már az 1. fajta mellett, de főleg annak divatja múltával, a 20. sz. első évtizedeiben. Előbb a polgáriasabb öltözékű alföldi és kisalföldi községekben hordták, később kocsin járás alkalmára átvették a parasztosabb viseletű helységek is. – 3. Berliner kendő: vastag, fekete, fehér, drapp vagy más színű berliner gyapjú fonalból (géppel) kötött, esetleg (kézzel) horgolt, rojtos szélű, átlag 150 cm oldalú, négyzet alakú kendő. Háromszög alakba hajtják és vagy az 1. fajtához hasonlóan öltik fel, vagy fejükre is ráterítik és elöl összetűzik, vagy kapcsolják két ágát. A 20. sz.-ban terjedt el. – A 2–3.-féle vállkendő téli utcai felsőruha szerepű. Ny-Dunántúlon karonülő gyermeket is bele szoktak fogni. – Irod. Fél Edit: Népviselet (Bp., 1962); Thiel, E.: Geschichte des Kostüms (Berlin, 1968); Gutkowska-Fychlewska, M.: Historia ubiorów (Wroclaw–Warszawa–Kraków, 1968); Horváth Terézia: Kapuvár népviselete (Népr. Közl., 1972).